Vulpes pilum mutat, non mores!

Nagy feljelentő a magyar! De ne szaladjunk annyira előre. Nézzük meg előbb a feljelentő lélektanát. Vajon mi készteti az embert arra, hogy feljelentsen? Dr. X. Y-nal, e téma tudósával arról beszélgetünk, vajon mi az, ami kiváltja a magyar ember átlagot meghaladó feljelentési kedvét, mi lehet ennek a lélektani háttere?

A válasz összetett - mondja a főorvos. Alapállásban jellemző a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás, erre rárakódnak az egyes személyiségjegyek, illetve különböző kulturális jellegzetességek. Egy részük kívülről várja a problémája megoldását, más részüket a bosszú, a rosszindulat vezérli a kifejezetten ártó szándék. Általában a feljelentők a közép- és idős korosztályt képviselik. Jellemző a névtelen feljelentés, mert névtelenségbe burkolózva a történésen kívül lehet maradni. Fő probléma, ha az államgépezet igényt tart a névtelen feljelentőkre.

Ha visszalapozzuk a történelemkönyvet, akkor rádöbbenünk, mindegy, hogy a negyvenes vagy ötvenes vagy későbbi éveket éljük, minden korszaknak megvoltak a feljelentői, besúgói. Nem kizárt, hogy ugyanaz a személy.

Ami elromolhat, az el is romlik

Bizony előfordul, nem is olyan ritkán, hogy hiába tervezünk meg valamit gondosan, végül egy váratlan dolog közbejön. Ilyenkor gyakran nem értjük, mi történt és magunkat, vagy valaki mást hibáztatunk, pedig igazából nincs rá okunk. A világ pont attól érdekes, hogy soha nem tudhatjuk száz százalékra, mi fog történni. Vannak bombabiztos valószínűségek, de ott is lehet valami másként.

Amennyiben ez nem így lenne, akkor a világ csupán matematikai leírható folyamat volna, s benne minden, ha nem is egyszerűen, de kiszámítható módon létezne. Ám az, hogy a mikrovilágban immár bizonyítottan nem minden történés jósolható meg pontosan, az, hogy egy részecske helyének csak valószínűsége van, mely közelíthető ugyan, de pontosan nem értelmezhető, az én olvasatomban akár Isten létezésének is bizonyítéka lehet. Igen, ebben Einstein tévedett, nincsenek rejtett paraméterek, és Isten bizony kockázik.

Mit számít a diploma?

"Mit számít a diploma? Most őszintén... Tényleg azt gondolja bárki, hogy én attól vagyok jó színész, hogy van diplomám? Komolyan azt hiszik, hogy emiatt kapok szerepet vagy bármilyen más munkát? Komolyan bárki ezt hiszi Magyarországon?"

No igen. Hát igen. Semmit nem számít. Nektek, akik így gondolkodtok, valóban semmit. De rajtatok más sem segíthetne. Talán egy kevés kis szürkeállomány.

De van egy rossz hírem, kicsi bocsok: nem a PAPÍR maga a lényeg, nem is az, ami RÁ VAN ÍRVA. Mert az – jó esetben – csak azt bizonyítja, (tudod, hívják bizonyos fajtáját úgy is, hogy BIZONYÍTVÁNY) hogy valamit már majdnem tudsz. Hogy van esélyed arra, hogy valamikor majd jól is csináld azt, amiről szól.

Amikor megkapod, amire vágysz

Az igazán szép dolgokért sokat kell mászni. Mondhatnám úgy is, hogy a kilátás általában a hegy tetejéről a legszebb, de addig elég küzdelmes az út.

Nos, kitűztem a célt, kitaláltam a helyet. Tudtam, hogy jó lesz, évek óta vágytam rá, nagyon. Eltervezetem, mi lesz, ha ott leszek, ha végre feljutok az Istenszékére. Hosszú ideje nézegettem ezt a hegyet. Éreztem, hogy nekem oda el kell mennem. Nem tudtam miért, de valami azt súgta, lecke lesz a tetőn.

A III. évezred legnagyobb kémbotránya Európában

A Debreceni Törvényszék Katonai Tanácsa 2 év 10 hónap börtönre ítélte Galambos Lajost, a Nemzetbiztonsági Hivatal egykori főigazgatóját, ugyanennyire Szilvásy Györgyöt, a Gyurcsány kormány titokminiszterét, Laborc Sándort, Galambos utódját pedig 1 év felfüggesztettre.

Nem tudom, mekkora visszhangot keltett mindez a korábbi politikusok és felsővezetők bűnügyeibe belefásult társadalomban. Félek, keveset és kevesen értik mindennek jelentőségét. Talán Szabó István Redl ezredesről szóló, a történet szerint az I. világháború előtt a Monarchia védekezési terveit az orosz cári udvar titkosszolgálatának átadásáról szóló, számos díjat nyert filmje nagyobb figyelmet keltett, mint ez a hír.

Persze titkosszolgálati ügyről lévén szó, az ügynek csak körvonalai váltak ismertté. Ezek szerint magyar titkosszolgálat vezetőinek és egy orosz érdekeltségi körbe tartozó, de magyar nevű kft a polgári titkosszolgálat munkatársainak átvilágítása (!) címén különös akciót bonyolított. Bolgár papírokkal és névvel rendelkező, de valójában orosz szakemberek (miben is szakemberek?) külföldről informatikai eszközöket hoztak be a ferihegyi kisgépes terminálon keresztül, majd azt az NBH székházán belül működtették. Mindezt az NBH elnöke és a titkosszolgálati miniszter tudtával és hozzájárulásával.

Iskolába készülünk

Ez a nyár más, mint a többi. Iskolába készülünk. Elméletben és gyakorlatban is. Együtt, az egész család. Saját iskolai emlékeket elevenítünk fel, az új iskoláról és szokásokról beszélgetünk, szobát rendezünk, vásárolunk. Természetes az izgalom, de ha közösen, örömmel készülünk, akkor talán már tettünk egy lépést a pozitív iskolai élmények felé!

Néhány ötlet a készülődéshez:

Ha lehetséges, gyermekünkkel együtt válasszuk ki (adott keretből) a tanuláshoz a bútort, mert a saját maga által választott íróasztalhoz sokkal szívesebben fog majd leülni. Ez a „kisebb” tárgyakra is érvényes: ceruzatartóra, lámpára, órarendre, még a könyvek csomagolópapírjára is! (Apropó, csomagolás! Nagy segítség gyermekünknek, ha a különböző tantárgyakat másként csomagoljuk. Nincs bosszantóbb, mint amikor az ötödik füzetet húzza elő a táskából, és még mindig nem az írás füzet van a kezében, amit keresett.)

Csak kényelmesen lehet (és szabad) tanulni! Ha az asztal magas, a szék alacsony (és még billeg is), kisiskolásunk nem szívesen veszi majd birtokba tanulóhelyét! Nagyon fontos, hogy amikor leül, minden az életkorához, testarányaihoz alkalmazkodjon.

Nyári politikai anziksz – hibás csárdással

Ha nem foglalkozott volna éppen most velünk az Európai Parlament, már kitörtnek tekinthetnénk a szokásos, nyári politikai uborkaszezont. Sajnos nem így történt. A Tavares-jelentésként elhíresült magyar napirend meglehetősen megosztotta az európai közvéleményt. Az EU Parlament baloldali többsége miatt kérdéses sem volt, hogy megszavazzák-e a Magyarországot elmarasztaló jelentést.

Figyelem, ez nem a magyar kormányt marasztalta el, ahogy a magyar baloldal ezt terjeszteni igyekszik, hanem az országot. Ezért sem értem azokat a magyar baloldali EU képviselőket, akik megszavazták az országot nem is kicsit megbélyegző határozatot.

Politikailag is egy hatalmas szocialista öngól volt ez Tabajdi Csaba, Göncz Kinga és társai részéről. Ugyanis előre kiszámíthatóan látszott, hogy többség lesz, azaz az ő szavazataikra az elfogadáshoz szükség sem volt. Nyugodtan tartózkodhattak volna, így nem ártottak volna az itthoni szocialista párttársaiknak sem. De nem ezt tették.

A saját hazájuk elleni szavazásukat csak úgy lehet értelmezni, hogy ott, az EU Parlamentben ők nem szavazhattak másképpen.

Doktor úr, a maga szíve sose fáj?

Szorítás a mellkasban, zsibbadás, fájdalom a bal karban. Ez bizony nem játék! Telefonon hívom a 104-et. Felveszik, kérdezik a tüneteket. Azonnal indulunk! Mentő megérkezik, szerencsém van, a rohammentő éppen szabad és a doktor is a helyén. Megérkeznek, műszerek elő, az EKG rosszat jelez. Azonnali beavatkozás: infúzió, rögoldó injekció és irány a mentőautó. Bent a kórházban az orvos, a mentőorvos diagnózisát megerősíti, itt bizony azonnali beavatkozás szükséges.

A mentő robog tovább a szívcentrum felé. Megérkezünk a szívcentrumba, orvosok és ápolók hada vesz körbe, vizsgálatok, a diagnózis ugyanaz. A műtő - mint mindig - készenlétben, asszisztencia rutinosan, ruha le, borotválás, irány a műtő. A műtőben kellemes lágy zene, az ügyeletes és a többi orvos beöltözve várja a beavatkozást. A katétert bevezetik, a team rövid szavakkal kommunikál.

Mivel mindent hallok, tudom, hogy amit mondanak, az nem éppen jó. A szükséges életmentő beavatkozást megtették, de a következő műtétet nem úszom meg. Előjegyzés egy bypassra. Műtét napja, a szokásos rutin, persze nem nekem. A zabszem akció elindult, de mosolygós arcok nyugtatnak. Csak semmi pánik! Magamban: könnyű nektek, nem ti mentek a szike alá!

Könnyű és nehéz

Körülnézek a házban, van-e regény, amit még nem olvastam. Akad pár, egy ideig nézegetem őket, aztán Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam című könyvét választom.

A tó körül most csend van, csak a két vízesés halk, örök körforgást igéző csobogása hallatszik. Szemem issza a betűket, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre közepes tempóban haladok, vagy 100 oldal után rájövök, nem tudom, mit olvastam, persze emlékszem a történetre, de valahogy mintha a lényeg kimaradt volna, nem tudom. 100 oldal, a folyó még messze, s hirtelen megjelent előttem hétéves önmagam.

Amikor megtudtam, hogy létezik olyan, hogy könyvtár, azonnal beiratkoztam, s a betűkből kifejthető szavak bűvöletében megkezdtem hosszantartó zarándoklatomat, hogy újabb és újabb könyveken át eljussak a tudatos olvasás képességéig.

Útmutatóm nem lévén ott, akkor, abc rendben kezdtem a felfedezésbe. Ahmatova volt az első, annak a falusi kiskönyvtárnak a polcán. Akkor, ott éreztem magam úgy, mint most. Olvastam és értettem a szavakat, értettem a mondatokat, ám a dolog mégsem állt össze, elfolyt az emlékek repedéseiben, eltűnt a tétovázás ködében, de én csak gyűrtem magamba a betűk folyamát, nem érdekelt, hogy csupán mechanikus tevékenységgé vált az olvasás.

Szpasziba

Lehet, hogy sokan megköveznek érte, de én szerettem úttörő lenni. Együtt lenni, akadályversenyeken kihívni a párhuzamos osztály őrseit, farsangkor Dorottyának öltözni, verseket megzenésíteni, a nyári táborban az első csók ízét megérezni. Úttörőként ismertem meg Lénát is. Egy - ma úgy mondjuk, hogy - külföldi cserekapcsolat útján. Akkoriban szinte mindenkinek volt szovjet levelezőtársa, akivel mélyreható írásokat cseréltünk az időjárásról és arról, hogy mindenki jól érzi magát.

Azon a nyáron azonban nem csak a levelek mentek, hanem mi is. Talán tízen-tizenöten az iskolából, a nagy Szovjetunióba. Lázas készülődés, mozgalmi dalok tanulása, tanácsi elvtársak miheztartásvégett beszédei délutánonként a tanáriban, mikultúránkat bemutató táncok begyakorlása a vakolathiányos tornateremben…

Az indulás napjának izgalmára máig emlékszem, ahogyan anyám aggódó-büszke arccal integetett az iskola elől induló busz után. Akkor ültem először repülőgépen, a TU 154-es akkora volt, hogy azt hittem, egész Kaposvár elférne benne.