A csengettyűs bugyi és a push-up zokni
Kellenek ezek? Léteznek? Izgatnak? Terelnek? Figyelmet irányítanak?
Minap izgalmas okfejtésbe keveredtem, hogy bizonyos férfiak valóban tömnek-e a nadrágjukba bizonyos zoknikat. A környezetemben élő hímek tagadnak és a meglepetéstől nagy kerek szemeikkel csodálkoznak azon, hogy minket, nőket ez tényleg foglalkoztat? És azt kell, hogy mondjam, igen.
Valóban felmérjük a szemünkkel a terepet. Természetesen első a szem, arc, kéz, cipő, illat, váll, aztán jöhet az. Persze nem mindegy, hogy milyen a nadrág, meg az alsónadrág. Nem tagadom, én vizuális típus vagyok, és igenis fontos a milyensége.
Na, és akkor most jöjjenek a csengettyűs bugyik és csipkeőrületek. Ezek első alkalommal és sok év után hatnak igazán. Elsőre azért, mert azt hiszed szépen becsomagolva jobb vagy, de közben alig várod, hogy lekerüljön, a másik meg alig várja, hogy levegye. Sokadszorra pedig azért, mert talán a meztelenség már unalmas és kell bele egy kis vicc, egy kis csengettyű a bugyira.
De ha szerelmes vagyok, s még az elején járok, nem kell semmi felesleges szövet. A bőr a legszebb ruha. Puha, illatos, finom. Jó, olykor kicsit fodros, meg csíkozott, de nem kell takargatni. Még büszke is tudok lenni a rezgőkékre, a csíkokra. És ez minden csipkénél, csengettyűnél többet ér. Ha takargatni kell, trükközni, játszani a félhomállyal, az már régen rossz. S ez nem csak az önbizalmon múlik, hanem a férfin is, aki, és ahogyan rám néz. Mert ha szépnek lát, az is vagyok.
