Kis lépésekkel a város felé
Gyakran sétálok le gyermekeimmel a belvárosba, mindig megtartva az egyensúlyt: egy kis vásárlás, ügyintézés, és sok móka, szaladgálás, nézelődés. Közben pedig tágul számukra a világ.
Nem csak emberekhez kötődünk, tárgyakhoz, helyekhez is. Gyermekeink először csak saját otthonukat fogják biztonságosnak érezni. Úgy érdemes lakásunkat kialakítani, hogy kölcsönösen tudjunk egymásra figyelni: mi is rájuk, ők is ránk. Nagyon fontos az otthonon belül a fizikai környezet állandósága is: a megszokott, kedves alvókuckó, a vidám gyerekszoba.
Ahogyan fejlődnek, nőnek, úgy nő számukra a világ: elindulnak, felfedezik a lakást, az udvart, az utcát és a várost is. Barátaiknak büszkén mutatják: „Ez az én utcám. Itt lakom, ez a házam.” (Nagyon jó nekik, mert egész társasházuk is lehet!)
Minél többet sétálunk a környéken, annál több lesz az ismerős helyszín (szobrok, parkok, kedvenc fagyizó), ahol majd elengedik a kezünket, néhány métert előrefutnak, és izgatottan, ugrabugrálva szólongatnak bennünket, hogy menjünk már! Az is előfordul, hogy már indulás előtt rákérdeznek az útvonalra, és alkudoznak: hol álljunk majd meg egy kicsit séta közben, hogy játszhassanak. Az ismerős helyeken bátrabban létesítenek kapcsolatot, könnyebben barátkoznak más kisgyermekekkel.
A sok-sok élmény aztán szeretetté alakul át. Megszeretik lakóhelyüket, és a kitágult világ hirtelen mégis egészen picikévé zsugorodik: az egész városból otthon lesz.
