Szpasziba
Ez a történet még a hetvenes években kezdődött és a kétezres évek elején ért véget. Bár ki tudja?
1975-öt írtunk és tombolt a szocializmus. A 68-ban meghirdetett új gazdasági mechanizmus kezdett beérni, bár ebből én akkor, kiskamasz lányként nem fogtam semmit. Iskolába jártam, az énekkarban teli tüdőből énekeltem a többiekkel együtt, hogy az úttörő olyan vidám, mint a mókus ott fenn a fán. Büszkén hordtuk a piros nyakkendőt, nem foglalkoztunk azzal, hogy jelent-e valamit, mit érdekelt minket a „mozgalom”, mi CSAK éltünk, tele tavaszi szerelemillattal és azzal a boldog kíváncsisággal, ami kortól, rendszertől függetlenül benne van minden fiatal emberpalántában.
Nevettünk azon, hogy a szomszéd utcában lakó, hétköznaponként cérnaszatyorban tejet és kenyeret cipelő bácsi érdekes módon, november hetedikén valaha elnyomott proletárként, április negyedikén pedig mint volt partizán nézte végig az iskolai ünnepséget a díszsorból. Csingilingi bácsinak hívtuk, mert a kitüntetések lehúzták a mellét, és amikor elsétált előttünk, összeverődve csilingeltek.
Lehet, hogy sokan megköveznek érte, de én szerettem úttörő lenni. Együtt lenni, akadályversenyeken kihívni a párhuzamos osztály őrseit, farsangkor Dorottyának öltözni, verseket megzenésíteni, a nyári táborban az első csók ízét megérezni. Úttörőként ismertem meg Lénát is. Egy - ma úgy mondjuk, hogy - külföldi cserekapcsolat útján. Akkoriban szinte mindenkinek volt szovjet levelezőtársa, akivel mélyreható írásokat cseréltünk az időjárásról és arról, hogy mindenki jól érzi magát.
Azon a nyáron azonban nem csak a levelek mentek, hanem mi is. Talán tízen-tizenöten az iskolából, a nagy Szovjetunióba. Lázas készülődés, mozgalmi dalok tanulása, tanácsi elvtársak miheztartásvégett beszédei délutánonként a tanáriban, mikultúránkat bemutató táncok begyakorlása a vakolathiányos tornateremben…
Az indulás napjának izgalmára máig emlékszem, ahogyan anyám aggódó-büszke arccal integetett az iskola elől induló busz után. Akkor ültem először repülőgépen, a TU 154-es akkora volt, hogy azt hittem, egész Kaposvár elférne benne.
Moszkva. A méretek. A minden NAGY, sőt HATALMAS. A Kreml lenyűgöző vöröstéglás falaira emlékszem, a tátott számra a Vörös téri hagymakupolák láttán. Lelkifurdalásom volt amiatt, hogy nem tudtam átérezni kísérőnk meghatódottságát a Lenin mauzóleum előtti őrségváltást figyelve. A GUM és a GYETSZKIJ MIR áruházak akkor és ott a mai plázákkal vetekedtek.
Kalinyin. Emlékeszem a hétköznapi emberek életterére, a lakásra, ahol Lénáék laktak. Barnára festett nehéz faajtók mindenütt a kockaházakban, ahol egy-egy folyosón öt-hat lakás volt. Mindegyik kilincs betekerve gézzel, és az egész átitatva valami szörnyen bűzös fertőtlenítőszerrel, aminek a szaga még hazatérésem után is az orromban volt. A lakás puritán berendezése: ágy, asztal, szék… náluk volt a falon egy ikon. És egy szamovár az asztal közepén.
Az utcákon mindenhol árulták a rettentően édes, szirupos szörpöt, vizet nem nagyon ihattunk, nem biztonságos – mondták.
Lénával a Volga parti gyerektáborban két hétig nem a magyar-szovjet megbonthatatlan barátságról beszélgettünk kézzel-lábbal a tábortűzről ellógva, hanem hogy neki mennyire tetszik a mi Lacink és nekem az a szőke Oleg…
Férjhez akarok menni itt valamelyik barátodhoz. Itt akarok maradni. Meg tudom szokni, hogy itt más betűkkel van kiírva minden. Nálunk csak beszélnek arról, hogy minden van, hogy mindent elérhetünk.
Anyám összecsapta a kezét, amikor itthon meglátott: három hét alatt talán négyszer sikerült meleg vízhez jutni, és az uborkaleves kúra is megtette a hatását.
A nyolcvanas évek elején már nem volt nekem „kötelező” a levelezés, de mi szorgalmasan róttuk a sorokat egymásnak. Valamilyen láthatatlan erő vitte a tollamat előre a papíron minden alkalommal. Havonta-kéthavonta beszámoltunk arról, hogy milyen a gimnázium, hogy tanárnak készülök, hogy ő egy gyárban dolgozik és van neki egy Szásája. Egyre többször kért, hogy hadd jöhessen el hozzám, Magyarországra.
Egy évbe telt, mire megkaptuk a meghívólevelet, amivel ő eljöhetett. Megbízhatónak minősítettek bennünket az „átvilágítások” során, így 1981 nyarán ott álltam a budapesti Keleti pályaudvaron, várva a Moszkvából érkező nemzetközi gyorsot. Én voltam 19, ő 23 éves.
A szemében a csodálkozást nem felejtem el soha, amikor meglátta a balatoni nyaralónkat, és azt az értetlenséget sem, amikor megkérdezte: ez melyik kolhoz üdülője, és én azt válaszoltam: nem kolhozé, ez a miénk.
Már csak foszlányok maradtak meg abból a nyárból, de azok nagyon erősen. Az egész ruhatárát kicseréltük, Tihanyban beleszeretett egy fehér csipkés pruszlikba. Minden reggel kakaót kért, mert életében akkor jutott először ilyenhez. Pezsgőt ittunk eperrel, mert azt mondta, az oroszok így szeretik. Féktelen volt, olyan, mint aki először ül hullámvasúton a Vidám Parkban.
Az utolsó nap, mielőtt hazautazott volna, nagyon komolyan rám nézett és azt mondta: férjhez akarok menni itt valamelyik barátodhoz. Itt akarok maradni. Meg tudom szokni, hogy itt más betűkkel van kiírva minden. Nálunk csak beszélnek arról, hogy minden van, hogy mindent elérhetünk. Nálunk nincs semmi, csak sorban állás és húshiány, és kötelező Komszomol.
Aztán másnap hazavitte a vonat. És nem jött több levél. És már nekem sem hajtotta valami láthatatlan erő a tollamat.
2009-ben egy őszi este csengettek a kapun, egy fiatalember levelet hozott. A cseri úti házból már régen elköltöztek édesanyám és nagyanyám, de a címeinket megadtuk, ha netalán… És a netalán éppen akkor este volt.
A levél, amit hozott, cirill betűs borítékban, nekem szólt.
2010 nyarán Burgaszban, a repülőtéren láttam viszont Lénát. Egy szikrázóan szép, sugárzó ötvenes éveinek elején járó asszonyt. Szása házasságuk tizennegyedik évében meghalt, és ő egyedül nevelte fel a két gyerekét. Ma Észtországban él a második férjével. Két lánya közül az egyik Kanadában lakik a családjával, a másik velük Észtországban, egyetemre jár.
Az egy hét alatt Lénával nem a megváltozott orosz-magyar kapcsolatokról beszélgettünk immár nem kézzel-lábbal, hanem arról, hogy ugyanaz a bolgár vízimentő dobogtatja meg mindkettőnk szívét. És minden reggel kakaót ittunk, este pedig eperrel a pezsgőt.
A hazautazásunk előtti este az ágy szélén ülve beszélgettünk, amikor kivett a bőröndjéből egy kis selyempapírba csomagolt valamit. Már megsárgult kicsit, de azért megismertem a valaha fehérvolt, csipkés, tihanyi pruszlikot. Leterítette az ágyra közénk és csak ennyit mondott:
Szpasziba.