Eszméletvesztés

Vasárnap délutáni szieszta, ilyenkor néha kezembe veszem a távirányítót, amit általában rövid időn belül megbánok. Mostanság, hogy az angol liga pihen, délután igazából felesleges mozdulat ez.

Mindegy, az egyik magyar kereskedelmi adón éppen autós műsor megy, két magát jópofának gondoló emberszabású próbálgat egy autót. Az egyik elsüti a végletesnek szánt véleményt, miszerint ez egy eszméletlenül jó autó.

Rossz szokásom, hogy néha bizonyos mondatokon, kifejezéseken elgondolkodom, polemizálok kicsit, szóval olyasmit teszek, amit Nietzsche nem ajánl. Szerinte a bölcs ember nem gondolkodik olyan dolgokon, amiken nem kell, ilyesmire nem pazarolja az idejét. Én sajnos ennyire nem vagyok okos, próbálom elképzelni hát, hogy egy eszméletlen embernek milyen autó lehet jó, és arra jutok, hogy egyrészt bármilyen, másrészt egy eszméletlen embernek leginkább egy mentőautó jó.

Kaposvár is vár

valakire. Várunk, hogy megérkezzen a busz, várunk arra, hogy egy koncert napja eljöjjön. Gyerkőceink egyik nagy várakozása már teljesült, a vakáció kezdetét vette, és remélem, nem kell a gyerekeknek arra várni, hogy ha visszajő a Nyár, akkor a melege, fénye alatt kint játszhassanak.

A vérünkben van a várakozás. Van, aki épp a nyaralását várja, van, aki csak a "járdaszigetekig" fog idén is eljutni, de valahogy a nyarat mindenki szereti, és a nyári pezsgés, amit Kaposvár nyújt, új élettel teli napokat ad mindenki számára. Van persze, amire mindenki utál várni, és a tötymörgés akár előttünk a sorban, akár a forgalomban kimelegít a helyéről pár biztosítékot. Pedig néha olyan jó várni...

Zenét hallgatok

Zenét hallgatok. Egy cselló hangja, és egy zongoráé… Szelíd és vad dallamok keringenek a levegőben. És amikor becsukom a szemem, a hangok képekké alakulnak… Romos épület tetején állok, körülöttem a fémeket a rozsda uralja, a beton a zene hangjára mállik szét. A távolban hegyek, városok. Az utakon autók száguldanak. Mindenki megy valahová. Csak én állok a magas épület tetején. A tekintetem a végtelenbe siklik. Önmagam keresem. Mert mindannyian önmagunkat keressük a végtelenben. Aztán vagy megtaláljuk, vagy kutatunk tovább. De keresgélés közben néha rátalálunk más emberekre: ők a barátaink.

Továbblibbenek a zene szárnyán. Száguldó vonat tetején hasalok. Hajam a menetszél borzolja. A cselló hangja felveszi a vonat zakatoló ritmusát. Mellettünk versenyt futnak a fák… Mi is versenyt futunk, az idővel. Az idővel, ami nem vár arra, hogy megéljük, csak fut szaporán, mint az út menti fák. A zene dallamával a táj is változik. Erdők, mezők, rétek patakok váltakoznak. A hegyek takarásából kiérve egy víztükörhöz érünk, tükörképünk és a hangok csillogó vízcseppekként olvadnak bele a tó vizébe…

Végre nyár és megérdemelt relax!

 Azt hiszem, idén nem panaszkodhatunk tavaszra, nyárra! Eddig általában kellemes meleg, s amikor már felsóhajtunk, hogy „Add már Uram az esőt!”, néhány nap múlva megadatik. Az e heti kétnapos eső bőven, de nem özönvízszerűen, ismét átáztatta a földeket. S újra hétágra süt a nap. Az árpa nagyobb része már a tárolókban, hamarosan a búza is. A napraforgó hamar szárba szökkent, s itt-ott már sárgállik a virágja is. Eddig a kukorica számára is kedvező volt az idő.

Ki tudja persze, mit hoz még a nyár, de eddig a kilátások kedvezőek! Gazdának, nyaralónak és szállásadóknak egyaránt. Érezhetően nőtt a vendégforgalom, s láss csodát, munkaerőhiány van a Balaton partján! Több száz szobaasszony, recepciós, és pincér kellene, vidéken is újra vannak tartós és alkalmi munkalehetőségek.

Újabb nyári mozaikok – politikai izgalom nélkül

 Miközben forrong az arab világ, Iraktól Szírián át Egyiptomig és tovább, Lengyelországban lehallgatási botrány borzolja a kedélyeket. Ahogy ez lenni szokott, belekeveredtünk mi is az „orosz-barátságunkkal”. A lengyelek a németek mellett csak az oroszoktól félnek jobban. Minden okuk megvan rá, ha egy kicsit beleolvasunk a történelmükbe.

Most Ukrajna – a sok-sok történelmi és mai lengyel gazdasági érdekeltség miatt –, újból élesben felveti a lengyel–orosz viszonyt. Lengyel–magyar barátság ide vagy oda, nem lelkesednek a Fidesz-kormány keleti, különösen az orosz politikája miatt. Nekik minden ami orosz, az tabu. Tudják persze, hogy a mostani Paks is orosz építmény, a következő sem köt bennünket szorosabban Moszkvához, de mégis. Nekik már ez is fáj.

Utazás, fotózás, pszichológia

Nincsen nyár utazás nélkül, kirándulásainkat pedig szívesen örökítjük meg fényképezőgépünkkel, hogy hazatérve, élménybeszámolóinkkal kiegészítve megmutathassuk barátainknak, ismerőseinknek. A fénykép segít bennünket abban, hogy a környezet „ott és akkori” ránk gyakorolt hatását valahogy leképezzük, elraktározzuk, és mások számára is elérhetővé tegyük. Ha jó szemünk és készülékünk van, a tájfotó üzenete biztosan célba ér, sőt!

Milyen érzelmeket váltanak ki belőlünk a tájak? Milyen érzelmeket a tájakról készült fotók? Hogyan lehet egy élményt, egy érzést pillanattá változtatni úgy, hogy azt a befogadó ne pillanatként élje meg, hanem hozzáadva időt, teret, kultúrát, embereket, állatokat, növényeket, életeket. Egy pillanatkép, ami kitágítja a lehetőségeket. A jó fotó pont annyit ad, hogy még mi is tudjunk hozzáadni.

Ó, azok a pályázatok!

Sokszor halljuk, hogy hazánk felzárkózásának egyik záloga az uniós támogatások hatékony felhasználása, aztán azt is halljuk elégszer, hogy a tudás alapú társadalom megteremtése fontos feladat és szintén a jövő záloga. Van-e, aki e fenti állításokkal nem ért egyet? Ugye nincs, én sem teszem.

Ám a hatékonysággal és azzal, hogy az erre fordítható pénzeket valóban arra fordítjuk-e, amire valók vagy csak elköltjük, és nagy kiadással, sok hűhóval megszerzünk pár eszközt, ami a pályázati célhoz kapcsolható, illetve a felnőttoktatást végző cégeknek, vállalkozóknak töltjük meg a zsebét?

Nem mondom, persze ez is fontos szempont lehet, hiszen az eszköz ottmarad, és később jól szolgálhatja az adott intézményt, a különböző oktatásból élő cégek, magánszemélyek pedig szépen prosperálnak adót fizetnek, fejlesztenek, esetleg munkahelyet teremtenek, ez mind jó. A kérdés azonban még marad, valóban ezt akarjuk, mert akkor ezt is lehetne jobban csinálni, vagy inkább valóban a meghirdetett célokat akarjuk megvalósítani, mert akkor bizony sok mindent újra kellene gondolni.

Mátrixbogyók

Sokak által kedvelt film, amiben van egy jelenet. Egy jelenet, ami gépek megjelenése nélkül is érvényes életünkre. Választani kell mindenkinek, hogy melyik pirulát veszi be, mert ha a kéket, akkor maradsz a Mátrixban és elhiszel mindent, amit látni vélsz, vagy csak láttatnak veled. Ha a pirosat, akkor végre nemcsak nézni is fogsz, hanem látni is, látni fogod, hogy manipulálnak mindennap, és eleged lesz abból, hogy egy "nagy gépezet" diktálja neked, hogy mit érezz fontosnak.

Lavírozva a pókhálón, sok okosságot látok, és még több hülyeséget… Tuti csodaszerek, amiktől csudaszép leszel, tuti bogyók, amiktől nádszál karcsú leszel. Tanításokat, oktatásokat arról, hogyan kerüld el a rosszat, hogyan legyél gazdag, hogyan legyél kúúl, hogyan legyél boldog, hogyan kerüld el a depressziót. Kegyszerek és vegyszerek. Mondjam meg a tutit? Megmondom.

Nyári napforduló

Ez a nap számomra az év egyik legkedvesebb napja. Nemcsak azért, mert ezen a napon a leghosszabb a nappal, és ilyenkor élvezhetjük legtovább az égi fényt, és legrövidebb a sötét éjszaka, hanem mert ezen a napon kezdődik a kedvenc évszakom, a nyár is. Ezekben a dolgokban sok minden olyasmi rejlik, amikért én rajongok, úgymint a nyár, a fény, a napsütés, a meleg… ez mind kell nekem!

Kedves olvasó, ki most olvasod soraimat… képzeld azt, hogy most ezt a napot velem töltöd. Kezdjük rögtön a napfelkeltével. Ma - attól függően, hogy  hol vagyunk - hajnali fél öt után valamivel kel a nap. Kicsit álmosan még, de már az első kávé után figyeljük, ahogy először csak lassan dereng az ég alja. Még sötét az égbolt, de már kivehetők az árnyékok. A csendben nyújtózkodó fák, az ásítozó bokrok, egy-egy korán hazatérő vad bontakozik ki a sötétből. Aztán mindig világosabb lesz az égbolt, és az alján már fényes csík jelzi az éjszaka végét. És egyszer csak megpillantjuk a napot, amint a látóhatár szélén kitekint. Megszemléli a tájat, majd szinte szemmel látható gyorsasággal szökken elő az árnyak mögül. És beragyogja a világot körülöttünk.

Van-e cigánykérdés Magyarországon?

Mindenekelőtt megkérdőjelezhető, miért nevezem a romákat cigányoknak? Mondhatnák, ez nem politikailag korrekt! De ezt ki határozza meg? Mert néhány cigány ismerősöm bizony kikérte magának, hogy ő nem roma, hanem cigány, az volt az apja, a nagyapja és összes őse. És nem kíván valami idegen szóval jelzett új, idegen identitást.

„Cigány vagyok! És magyar” - cseng vissza számomra egy ismert cigány értelmiségi szava. Sok cigány értelmiségit ismerek, költőt, zenészt, festőt, de újságírót és politikust is. Például Rostás Árpádot, a nágocsi nevelőotthonban felnevelkedett, francia kastélyokban is tevékenykedett bútorasztalost.