Álljunk meg egy pillanatra!

Rohanás, közlekedési dugó, káosz az úton, és káosz a fejben. Mindenki kapkodva rohan valahová. Hajtjuk a pénzt, a munkát, még ezt tedd meg, még azt vedd meg, most ide ugorj el, most ezt csináld meg, de most, és gyorsan, és ezt is, meg azt is, siess, elkésel, lemaradsz, … ÁLLJ!

Álljunk meg egy pillanatra. Hová is sietünk? Miért is kapkodunk? Ha valamit lassan, odafigyeléssel csinálunk, lehet, előbb kész lesz… És biztosan szebb is lesz, pontosabb is lesz, és lehet, hogy így elkerülhető a fejben a zűrzavar, amit a kapkodás okoz.

Álljunk meg, és nézzünk szét a pillanatban. Ebben a pillanatban, a következő pillanatban, vagy bármelyikben. Mert mindegyikben van valami csoda. Keressük meg!Hogyha rohanunk, akkor lehet, hogy észre sem vesszük. Aztán bánhatjuk. Ha elsiklunk a pillanat mellett, egész életünkre vonatkozóan elszalaszthatunk valamit, és utána már csak sajnálkozhatunk miatta.

Történelmi jelentőségű koszorúzás

2014. július 4-én – aznap, amikor e blog megjelenik – emléktábla-koszorúzás lesz 9 órakor Budapesten a Dohány utcában. S miért ér meg ez egy blogot? Hiszen annyi emléktábla-koszorúzás van országunkban és a határon túl! És miért fontos a múlt emlékezete?

A válasz egyszerű: a nemzet addig nemzet, míg hordozza múltját, identitását, ismeri és megérti a múlt fontos elemeit, kultúrájának gyökereit, ápolja azt a jelenben és beépíti jövőjébe. Talán pontatlanul, de szemléletesen fogalmazva: a nemzet addig nemzet, amíg megőrzi saját kulturális folytonosságát.

A XX. században két diktatúrát és két pusztító világháborút éltünk meg. A két világháborúban aratott a halál, szinte kétszer kiirtva nemzedéknyi fiatalt. Nevük elolvasható a települések központjában a Hősök emlékművén. Számuk – ha összevetjük a települések nagyságával – önmagában is iszonyatos. Pedig fel sincsenek róva a mögötte lévő családi tragédiák, az eltűnt apák hiánya, a családi gazdaságok összeomlása, közösségek kivéreztetése, falvak védtelenné válása.

Tükör a gyerekszobában

Amikor tavaly tanulósarkot alakítottunk ki a gyerekszobába, egy tükrös gardróbszekrényt is kapott nagylányom. Ugyanazt a típust lehetett tükörrel és a nélkül is kapni, mi előbbit választottuk, és nem bántam meg. A gyerekszobában lévő nagytükör mindkét gyermekem kedvenc „játéka”. Persze, a móka nem csak móka, a tükör tanít, megmutat, fejleszt, segít.

A pici babák sokáig nem tudják, hogy a tükörben önmaguk képét látják, mégis szívesen állnak meg előtte. Rácsodálkoznak, figyelik, nyújtják a kezüket, talán a maguk nyelvén még oda is mondogatnak a „másik” babának. Az öntudatra ébredés folyamata fél éves kor és két éves kor közé tehető, ennek kialakulása a kicsiknél nagyon változó lehet, de a szobában elhelyezett tükör, és a tükörben látottakról való beszélgetés, illetve játék sokat segíthet. Ha tehetjük, minél többször guggoljunk oda mi is, hogy láthassák csemetéink az egész családot együtt.

Eszméletvesztés

Vasárnap délutáni szieszta, ilyenkor néha kezembe veszem a távirányítót, amit általában rövid időn belül megbánok. Mostanság, hogy az angol liga pihen, délután igazából felesleges mozdulat ez.

Mindegy, az egyik magyar kereskedelmi adón éppen autós műsor megy, két magát jópofának gondoló emberszabású próbálgat egy autót. Az egyik elsüti a végletesnek szánt véleményt, miszerint ez egy eszméletlenül jó autó.

Rossz szokásom, hogy néha bizonyos mondatokon, kifejezéseken elgondolkodom, polemizálok kicsit, szóval olyasmit teszek, amit Nietzsche nem ajánl. Szerinte a bölcs ember nem gondolkodik olyan dolgokon, amiken nem kell, ilyesmire nem pazarolja az idejét. Én sajnos ennyire nem vagyok okos, próbálom elképzelni hát, hogy egy eszméletlen embernek milyen autó lehet jó, és arra jutok, hogy egyrészt bármilyen, másrészt egy eszméletlen embernek leginkább egy mentőautó jó.

Kaposvár is vár

valakire. Várunk, hogy megérkezzen a busz, várunk arra, hogy egy koncert napja eljöjjön. Gyerkőceink egyik nagy várakozása már teljesült, a vakáció kezdetét vette, és remélem, nem kell a gyerekeknek arra várni, hogy ha visszajő a Nyár, akkor a melege, fénye alatt kint játszhassanak.

A vérünkben van a várakozás. Van, aki épp a nyaralását várja, van, aki csak a "járdaszigetekig" fog idén is eljutni, de valahogy a nyarat mindenki szereti, és a nyári pezsgés, amit Kaposvár nyújt, új élettel teli napokat ad mindenki számára. Van persze, amire mindenki utál várni, és a tötymörgés akár előttünk a sorban, akár a forgalomban kimelegít a helyéről pár biztosítékot. Pedig néha olyan jó várni...

Zenét hallgatok

Zenét hallgatok. Egy cselló hangja, és egy zongoráé… Szelíd és vad dallamok keringenek a levegőben. És amikor becsukom a szemem, a hangok képekké alakulnak… Romos épület tetején állok, körülöttem a fémeket a rozsda uralja, a beton a zene hangjára mállik szét. A távolban hegyek, városok. Az utakon autók száguldanak. Mindenki megy valahová. Csak én állok a magas épület tetején. A tekintetem a végtelenbe siklik. Önmagam keresem. Mert mindannyian önmagunkat keressük a végtelenben. Aztán vagy megtaláljuk, vagy kutatunk tovább. De keresgélés közben néha rátalálunk más emberekre: ők a barátaink.

Továbblibbenek a zene szárnyán. Száguldó vonat tetején hasalok. Hajam a menetszél borzolja. A cselló hangja felveszi a vonat zakatoló ritmusát. Mellettünk versenyt futnak a fák… Mi is versenyt futunk, az idővel. Az idővel, ami nem vár arra, hogy megéljük, csak fut szaporán, mint az út menti fák. A zene dallamával a táj is változik. Erdők, mezők, rétek patakok váltakoznak. A hegyek takarásából kiérve egy víztükörhöz érünk, tükörképünk és a hangok csillogó vízcseppekként olvadnak bele a tó vizébe…

Végre nyár és megérdemelt relax!

 Azt hiszem, idén nem panaszkodhatunk tavaszra, nyárra! Eddig általában kellemes meleg, s amikor már felsóhajtunk, hogy „Add már Uram az esőt!”, néhány nap múlva megadatik. Az e heti kétnapos eső bőven, de nem özönvízszerűen, ismét átáztatta a földeket. S újra hétágra süt a nap. Az árpa nagyobb része már a tárolókban, hamarosan a búza is. A napraforgó hamar szárba szökkent, s itt-ott már sárgállik a virágja is. Eddig a kukorica számára is kedvező volt az idő.

Ki tudja persze, mit hoz még a nyár, de eddig a kilátások kedvezőek! Gazdának, nyaralónak és szállásadóknak egyaránt. Érezhetően nőtt a vendégforgalom, s láss csodát, munkaerőhiány van a Balaton partján! Több száz szobaasszony, recepciós, és pincér kellene, vidéken is újra vannak tartós és alkalmi munkalehetőségek.

Újabb nyári mozaikok – politikai izgalom nélkül

 Miközben forrong az arab világ, Iraktól Szírián át Egyiptomig és tovább, Lengyelországban lehallgatási botrány borzolja a kedélyeket. Ahogy ez lenni szokott, belekeveredtünk mi is az „orosz-barátságunkkal”. A lengyelek a németek mellett csak az oroszoktól félnek jobban. Minden okuk megvan rá, ha egy kicsit beleolvasunk a történelmükbe.

Most Ukrajna – a sok-sok történelmi és mai lengyel gazdasági érdekeltség miatt –, újból élesben felveti a lengyel–orosz viszonyt. Lengyel–magyar barátság ide vagy oda, nem lelkesednek a Fidesz-kormány keleti, különösen az orosz politikája miatt. Nekik minden ami orosz, az tabu. Tudják persze, hogy a mostani Paks is orosz építmény, a következő sem köt bennünket szorosabban Moszkvához, de mégis. Nekik már ez is fáj.

Utazás, fotózás, pszichológia

Nincsen nyár utazás nélkül, kirándulásainkat pedig szívesen örökítjük meg fényképezőgépünkkel, hogy hazatérve, élménybeszámolóinkkal kiegészítve megmutathassuk barátainknak, ismerőseinknek. A fénykép segít bennünket abban, hogy a környezet „ott és akkori” ránk gyakorolt hatását valahogy leképezzük, elraktározzuk, és mások számára is elérhetővé tegyük. Ha jó szemünk és készülékünk van, a tájfotó üzenete biztosan célba ér, sőt!

Milyen érzelmeket váltanak ki belőlünk a tájak? Milyen érzelmeket a tájakról készült fotók? Hogyan lehet egy élményt, egy érzést pillanattá változtatni úgy, hogy azt a befogadó ne pillanatként élje meg, hanem hozzáadva időt, teret, kultúrát, embereket, állatokat, növényeket, életeket. Egy pillanatkép, ami kitágítja a lehetőségeket. A jó fotó pont annyit ad, hogy még mi is tudjunk hozzáadni.

Ó, azok a pályázatok!

Sokszor halljuk, hogy hazánk felzárkózásának egyik záloga az uniós támogatások hatékony felhasználása, aztán azt is halljuk elégszer, hogy a tudás alapú társadalom megteremtése fontos feladat és szintén a jövő záloga. Van-e, aki e fenti állításokkal nem ért egyet? Ugye nincs, én sem teszem.

Ám a hatékonysággal és azzal, hogy az erre fordítható pénzeket valóban arra fordítjuk-e, amire valók vagy csak elköltjük, és nagy kiadással, sok hűhóval megszerzünk pár eszközt, ami a pályázati célhoz kapcsolható, illetve a felnőttoktatást végző cégeknek, vállalkozóknak töltjük meg a zsebét?

Nem mondom, persze ez is fontos szempont lehet, hiszen az eszköz ottmarad, és később jól szolgálhatja az adott intézményt, a különböző oktatásból élő cégek, magánszemélyek pedig szépen prosperálnak adót fizetnek, fejlesztenek, esetleg munkahelyet teremtenek, ez mind jó. A kérdés azonban még marad, valóban ezt akarjuk, mert akkor ezt is lehetne jobban csinálni, vagy inkább valóban a meghirdetett célokat akarjuk megvalósítani, mert akkor bizony sok mindent újra kellene gondolni.