Ó, azok a pályázatok!
Sokszor halljuk, hogy hazánk felzárkózásának egyik záloga az uniós támogatások hatékony felhasználása, aztán azt is halljuk elégszer, hogy a tudás alapú társadalom megteremtése fontos feladat és szintén a jövő záloga. Van-e, aki e fenti állításokkal nem ért egyet? Ugye nincs, én sem teszem.
Ám a hatékonysággal és azzal, hogy az erre fordítható pénzeket valóban arra fordítjuk-e, amire valók vagy csak elköltjük, és nagy kiadással, sok hűhóval megszerzünk pár eszközt, ami a pályázati célhoz kapcsolható, illetve a felnőttoktatást végző cégeknek, vállalkozóknak töltjük meg a zsebét?
Nem mondom, persze ez is fontos szempont lehet, hiszen az eszköz ottmarad, és később jól szolgálhatja az adott intézményt, a különböző oktatásból élő cégek, magánszemélyek pedig szépen prosperálnak adót fizetnek, fejlesztenek, esetleg munkahelyet teremtenek, ez mind jó. A kérdés azonban még marad, valóban ezt akarjuk, mert akkor ezt is lehetne jobban csinálni, vagy inkább valóban a meghirdetett célokat akarjuk megvalósítani, mert akkor bizony sok mindent újra kellene gondolni.
Persze mivel nem vagyok szakember, nincs valódi rálátásom a dologra, de mivel nem vagyok szakember, más szögből látom a dolgokat, és ez bizonyos optikai csalódások analógiáján akár jó is lehet.
Kalandos életem során az utóbbi időben, különböző formában 4 ilyen projektbe akadtam bele, és lehet, valóban kicsi a minta és sikerül kifognom a rengeteg közül azt a bizonyos pár kivételt. Ha így van, akkor az elveszi kicsit a mondandóm élét, ha nem, abba meg inkább bele sem gondolok.
Lássuk hát: kérdés, kell-e fél évig oktatni, mindenféle erőltetett tananyag alapján, betanított munkát? Olyasmit, amit ha valaki 3 nap után nem képes jól csinálni, akkor azt már a következő 180 napban sem tudja megtanulni, még akkor sem, ha olyan ismereteket kap hozzá, amik messze meghaladják az éppen csak elvégzett 8 általánosból eredő tudást, s amúgy magához a tanított „szakmához” amúgy sincs közük?
Aztán kell-e olyan tanfolyamot szervezni, melyen az oktatni szándékozottak munkaidő-beosztásuk okán nem tudnak részt venni, és igazából az oktatott anyag nem koherens, hanem csupán lazán egymáshoz kapcsolódó témák egyvelege? Bár ez, ha nem vesznek részt rajta, az oktatottak igazából nem is számít.
Szinte bizonyos, hogy a fociőrült Béla és a papagájtenyésztő Imre attól tud majd jól együttműködni, ha a tréningen együtt húzogatnak valami madzagot cikcakkban, vagy rácsodálkoznak a gravitáció furcsa jelenségére, melynek következtében egy magára hagyott labda vagy golyó a lejtőn mindig lefelé gurul.
Aztán elhisszük-e, hogy vannak olyan szuper oktatók, akik szinte bármit tudnak oktatni, bárkinek, feltéve, ha van hozzá egy szépen megszerkesztett pps, amit jól fel lehet olvasni az oktatottaknak? Ha vannak ilyen szuper pps-ek, akkor kár a benzinért, mondhatjuk, hiszen az oktatók néha igen messziről érkeznek az oktatottakhoz, akkor el kell küldeni mindenkinek és oktassák ki magukat.
További kérdés szükség van-e arra, hogy felnőtt embereket, akik elvileg érdekeltek a tudás megszerzésében játékos módon oktassanak, illetve, oldandó egy órányi kemény oktatás fáradalmait, játékos gyakorlattal rázzanak fel a következő igen komoly tudáscsomag befogadásához?
Ezt amúgy igen drága vállalati tréningeken is bevett szokás, mert szinte bizonyos, hogy a fociőrült Béla és a papagájtenyésztő Imre attól tud majd jól együttműködni, ha a tréningen együtt húzogatnak valami madzagot cikcakkban, vagy rácsodálkoznak a gravitáció furcsa jelenségére, melynek következtében egy magára hagyott labda vagy golyó a lejtőn mindig lefelé gurul.
Szóval visszatérve a pályázatokhoz, oktatni olyasmit kell ezekből a pénzekből, amit az oktatott használni tud és amely tudás megszerzése valóban hozzájárul az általános termelési, és munkakultúra növekedéséhez. Mert ezeken a tanfolyamokon felnőtt emberek vannak, akiknek meg kellene érteniük, hogy a tudás megszerzése fontos, és a tanfolyamnak nem csupán annyi a célja, hogy pár hónapig e címen ellátást folyósítsanak nekik. Miként az sem célja, hogy olyasmit tanuljanak, amit később soha nem fognak használni, mert vagy nincs hozzá infrastruktúra, vagy nincs is igény arra a tevékenységi körre.
Ezek az általam kifogásolt elemek nem fedik le bizonyosan teljes körűen a témát, ám az, hogy ebben a néhány általam ismert esetben ilyen koncentráltan jelentkeztek, az esetleg utalhat arra, hogy a szokásos magyar kreativitás megnyilvánulásával állunk szemben. Amennyiben így van, akár el is érheti célját a program, hiszen a tudás mellett a kreativitás is záloga a szebb jövőnek.