Zenét hallgatok
Zenét hallgatok. Egy cselló hangja, és egy zongoráé… Szelíd és vad dallamok keringenek a levegőben. És amikor becsukom a szemem, a hangok képekké alakulnak… Romos épület tetején állok, körülöttem a fémeket a rozsda uralja, a beton a zene hangjára mállik szét. A távolban hegyek, városok. Az utakon autók száguldanak. Mindenki megy valahová. Csak én állok a magas épület tetején. A tekintetem a végtelenbe siklik. Önmagam keresem. Mert mindannyian önmagunkat keressük a végtelenben. Aztán vagy megtaláljuk, vagy kutatunk tovább. De keresgélés közben néha rátalálunk más emberekre: ők a barátaink.
Továbblibbenek a zene szárnyán. Száguldó vonat tetején hasalok. Hajam a menetszél borzolja. A cselló hangja felveszi a vonat zakatoló ritmusát. Mellettünk versenyt futnak a fák… Mi is versenyt futunk, az idővel. Az idővel, ami nem vár arra, hogy megéljük, csak fut szaporán, mint az út menti fák. A zene dallamával a táj is változik. Erdők, mezők, rétek patakok váltakoznak. A hegyek takarásából kiérve egy víztükörhöz érünk, tükörképünk és a hangok csillogó vízcseppekként olvadnak bele a tó vizébe…
Zenét hallgatok. Megint a cselló, és megint a zongora. Lehunyom a szemem, jégbarlangban vagyok. Minden fehér, a hangszerek is. A hangok millió jégkristályként koppannak a padlón. A jéghegy csúcsán állok dideregve. A jégfalon jégcsapok sora, mint megannyi orgonasíp. A hangok körbejárják, táncolnak a jégoszlopok között, és már nem is fázom. Mintha a nap is sütne már… A dallamok lassan felmelegítik a fagyos hangulatot, velük együtt lelkemben is olvad a jég. És már mosolygunk mind. A zenészek, a dallam, és én is. A hangok pedig tovasiklanak a vakítóan fehér jégen…
Zenét hallgatok. Még mindig a cselló, és a zongora. Zöld erdő közepében járok. A lombok között áttör a fény. Az ágon madarak ülnek, a levegőben rovarok döngicsélnek. A lombok közt itt-ott látni a kék eget. Ha valaki egyszer lehozná nekem, csak hogy megérintsem, selymes-e, vagy csak hogy meglepjen vele. Vagy csak úgy… Úgy, hogy egyszer ne kelljen tennem érte semmit sem. Csak egyszer. Csak nekem. Miközben a zene hullámain járok, átölelek egy fát, és érzem, ahogy átadja gyógyító életenergiáját. Majd mezítláb körbejárom a tisztást, és élvezem, ahogy a zene után az anyaföldet érinti a talpam…
Zenét hallgatok. A cselló és a zongora hangja átveszi az uralmat a gondolataim felett. Csukott szemem mögött látom a képeket. Vízesés mellett ülök. A sziklákon szétporladó, majd aláhulló vízcseppeken szivárványt rajzol a napfény. Körülvesz a vízcsobogás, és a nyugalom. A világ tetején állok. Felettem a kék ég, alattam a sziklák, és a lezúduló víz. A távolban a hegyvonulat mögött éppen lenyugodni készül a nap. Utolsó sugaraival a zene is abbamarad.
(A zene, amit hallgattam a „ThePianoGuys” zenéje volt.)