Angela Merkel Budapesten járt

Megtörtént a csoda: itt járt Angela Merkel, és még mindig Orbán Viktor a magyar miniszterelnök. Hogy ezek után hogyan érzi magát az ellenzék, vele a balliberális értelmiségi krém, nem tudom. Ők ugyanis selyemzsinórt vártak Merkeltől, és nem egy olyan látogatást, amelyik Orbán Viktor és kormánya sikerét hozza. Mert ez történt. Másban csak a Fideszt elvakultan gyűlölők hihettek.

Merkel kancellár – zsinór nélkül – három nagyon fontos dolog miatt jött. Egyrészt, hogy pótolja az őszi, határnyitási 25 éves ünnepségekről való igazolt távolmaradását. Másrészt a holokauszt megtörténtének 70. éves emlékezete apropóján találkozni kívánt a magyar zsidóság képviselőivel.

Szabadidőnk ereje

A szabadon tervezett idővel millióképpen rendelkezhetnénk, mégsem az a jellemző, hogy változatosan töltenénk el. Hazaérve a legtöbb embernek a televízió nyújt szórakozást, de ez a pillanatnyi "szórakozáson" (ha egyáltalán szórakoztat bennünket) kívül nem ad semmilyen pluszt. Nem kapcsol ki bennünket, nem érezzük hasznát, többnyire úgy alszunk el, hogy nem frissebbek vagyunk, hanem nyugtalanabbak. Ez egyrészt a reklámok, hírek, villogó ingereknek köszönhető, másrészt annak, hogy a munka után továbbra sem érezzük, hogy megszabadultunk volna a kellemetlen feszültségektől.

Az álom én vagyok

Az állam én vagyok.

Valaki álmodott egy világot magának. Talán a fenti idézet is eszébe jutott, amit egy régvolt druszájának tulajdonítanak és a köztudatba mélyen beivódott ily módon, ám a Napkirály, alias Nagy Lajos állítólag nem mondott ilyet, csak utalt rá, hogy önmaga is képes az uralkodásra, így nincs szüksége főminiszterre.

Késői utódja lehet, szintén így gondolkodik, nincs szüksége miniszterelnök pajtásra, ha kell, elboldogul maga is.

Egyéni egyéniség

Légy egyéniség... Mintha ez minden csapba be lenne szerelve már. Valahogy unalmassá vált, valahogy elcsépeltté az, minek valóban fontossága és jelentősége van. Egy iparág épült fel rá, egy olyan iparág, mi kiszív, kisajtol és utána a kukába hajít.

Kicsit sokan vagyunk, mondhatni nagyon sokan vagyunk. Hogy valaki kitűnjön, úgymond láthatóvá váljon, olyat kell tennie, csinálnia, alkotnia, amit más nem. Ez a világ szinte vadássza a különlegeset, de egyben kineveti és megalázza. Kontraszt a javából, kontraszt, mi minket, embereket oly nagyon jellemez. Szeretjük az eltérőt, a mást és a különlegest. Vágyunk rá, és a bolondabbak istenítik is.

A dolog hátterében van egy nem szép emberi tulajdonság is, az irigység. Irigykedik az ember a látott szépségére, a hallott dallamára és az írt betűire. A fantáziája pedig beleélést ad, mi már a másolásig, vagy épp a lopásig vivő út is egyben. Az emberek egyre jobban igénylik magát a figyelmet, nem kellenek a szürke emberek, pedig azok nincsenek is.

Hajnalodik

Az éjszaka hosszú volt, és sötét, bár a csillagok apró fénypontokként csillogtak az égbolt bársonyos sötétjében. A telihold is védelmezőn mosolygott felénk, és visszatükrözte kicsit a napot, csak hogy tudjuk: létezik a fény.

És pontosan akkor, amikor eljött az ideje, világosodni kezdett az ég alja. Kezdetben csak szürke selyemlepel váltotta fel a bársonyos feketeséget, majd egyre fényesebb lett a látóhatár. Először bíborszínben úszott, majd átment narancssárgába, és fokozatosan világosodva, a nap előbukkanásával eljutott a vakító fehérhez. Megszületett a fény. Mint minden hajnalban.

Létezik-e Somogyország? Létezik-e Palócország?

Kaptam egy sms-t Salgótarjánból. Szó szerint idézem:

Öregasszonyként jól tudom-é, hogy Somogy- és Palócország élő fogalmak?

Vali

No, ez elgondolkodtatott. Valit talán 20 éve láttam, 50 körül lehet, szellemileg aligha öregasszony. Férje üvegiparban jártas gépészmérnök, okos és fanyar stílusát igen kedvelem. Én régi somogyi családból származom, gyermekkoromban egy keveset, de az utóbbi majd 10 évben itt élek. Látom csillogó értékeit és nyomorát, éppúgy Nógrád megyéét, melyben 12 évig voltam talán nem is kevés hatással a posvány felkavarója, s úgy tűnik, kicsit a jövő teremtője is.

Betegszabadság

Minden látszat ellenére ez most nem egy blog. Beteg vagyok, alkalmatlan mindenre, legfőképpen a blogírásra. Még pénteken kezdődött hidegrázással, aztán lázzal, hasmenéssel. Ilyenkor az ember kíméli magát. Ki is hagytam minden programot, kivéve a szombati bált, de az végül is a gyógyulás része volt, hiszen a templom javára ropta a nagyérdemű. Meg is lett a jutalmam, a szombati rosszullétem elmúlt éjfélre, most, írás közben már csak a vasárnapi rosszullét gyötör.

Ilyenkor egy gyakorlott internethasználó már pötyögi is a kereső mezőbe a kulcsszavakat. Kilencezer találat, ez biztató, mire a végére érek, biztosan meggyógyulok. Végül is elég volt elolvasni tízet és már jobban is lettem, vagy csak nem lettem rosszabbul, már az is eredmény.

Akadálypálya

Mindenki ezt az akadályok leküzdését emlegeti fennen, mindenhonnan, és minden csatornán, de valahogy magukról az akadályokról kevesebb szó esik. Arról "edzők" gondoskodnak, hogy légy ilyen, meg olyan, de főleg ne légy emilyen, meg amolyan. No, de ki beszél az akadályokról? Ki és hogyan, no meg főleg miért készít nekünk akadályokat?

Persze lehet azt mondani: ilyen az élet, és maga az élet gördít elénk megoldandót és leküzdendőt. Ez részben igaz is...

Küzdelmes a világrajövetellel kezdve életünk, az első lélegzettől az utolsóig. Felelünk és megfelelünk, néha felemelkedünk, néha kudarcot vallunk, tanulunk iskolában akadályt leküzdeni, tanulunk a szüleinktől, baráttól, de igazán akkor derül ki, hogy mit tudunk, mikor ott áll előttünk. Az akadály.

Egy régi kép mai szemmel

Mindenkinek vannak régi képei. Általában a fiók mélyén lapulnak, vagy egy dobozban a szekrény tetején. Aztán néha elővesszük, és rácsodálkozunk, hogy ilyen is volt. Elfelejtett emlékeket ébresztenek bennünk, elfelejtett mosolyokat, hangulatokat idéznek fel. Aztán visszatesszük őket a dobozba, fiókba, szekrény mélyére, és éljük tovább a mindennapjainkat.

Néha valakinek a kincsesládájából előkerül egy régi, megfakult fénykép. Először csak nézzük, - szórakozóhely, sokat jártunk oda, emberek is vannak rajta -, aztán felfedezzük, hogy mi is ott vagyunk, és jobban megnézzük a többieket is. Sorra ismerjük fel az arcokat, és jut eszünkbe a régmúlt idő, ami akkor volt… Sok-sok évvel ezelőtt…

A nagy nemzeti puzzle

Vajon össze tudjuk-e rakni Somogyország igazi arculatát?

A puzzle játékot szinte mindenki ismeri. Apró formára szabott fa vagy éppen keménypapír darabok, mellső felületükön képtöredékekkel, melyeket aztán valamilyen négyzetformába kell összerakni.
A mai Magyarország nem teljesen négyzet alakú, az egykor sokszínű Nagy-Magyarország még kevésbé volt az. A nemzeti összerakósdiban még az is kétség, milyen formájú lesz a végső képlet és kép.

Egykor a „Csonka Magyarország nem ország” jelszó szinte tízmillió magyar egységes gondolata volt, tagadva Trianont. Aztán a berlini megegyezés valamennyit visszaadott Erdélyből és a Felvidékből. Igen kár, hogy az egykor Anglia kormánya által is jóváhagyott megegyezés nem lett véglegesítve, és emiatt Anglia aláíróként elavult. A megállapodás emiatt gyengébbé és Berlin-függőbbé vált, s majd a párizsi békében hamvaiba hullt.