Betegszabadság

Minden látszat ellenére ez most nem egy blog. Beteg vagyok, alkalmatlan mindenre, legfőképpen a blogírásra. Még pénteken kezdődött hidegrázással, aztán lázzal, hasmenéssel. Ilyenkor az ember kíméli magát. Ki is hagytam minden programot, kivéve a szombati bált, de az végül is a gyógyulás része volt, hiszen a templom javára ropta a nagyérdemű. Meg is lett a jutalmam, a szombati rosszullétem elmúlt éjfélre, most, írás közben már csak a vasárnapi rosszullét gyötör.

Ilyenkor egy gyakorlott internethasználó már pötyögi is a kereső mezőbe a kulcsszavakat. Kilencezer találat, ez biztató, mire a végére érek, biztosan meggyógyulok. Végül is elég volt elolvasni tízet és már jobban is lettem, vagy csak nem lettem rosszabbul, már az is eredmény.

Akadálypálya

Mindenki ezt az akadályok leküzdését emlegeti fennen, mindenhonnan, és minden csatornán, de valahogy magukról az akadályokról kevesebb szó esik. Arról "edzők" gondoskodnak, hogy légy ilyen, meg olyan, de főleg ne légy emilyen, meg amolyan. No, de ki beszél az akadályokról? Ki és hogyan, no meg főleg miért készít nekünk akadályokat?

Persze lehet azt mondani: ilyen az élet, és maga az élet gördít elénk megoldandót és leküzdendőt. Ez részben igaz is...

Küzdelmes a világrajövetellel kezdve életünk, az első lélegzettől az utolsóig. Felelünk és megfelelünk, néha felemelkedünk, néha kudarcot vallunk, tanulunk iskolában akadályt leküzdeni, tanulunk a szüleinktől, baráttól, de igazán akkor derül ki, hogy mit tudunk, mikor ott áll előttünk. Az akadály.

Egy régi kép mai szemmel

Mindenkinek vannak régi képei. Általában a fiók mélyén lapulnak, vagy egy dobozban a szekrény tetején. Aztán néha elővesszük, és rácsodálkozunk, hogy ilyen is volt. Elfelejtett emlékeket ébresztenek bennünk, elfelejtett mosolyokat, hangulatokat idéznek fel. Aztán visszatesszük őket a dobozba, fiókba, szekrény mélyére, és éljük tovább a mindennapjainkat.

Néha valakinek a kincsesládájából előkerül egy régi, megfakult fénykép. Először csak nézzük, - szórakozóhely, sokat jártunk oda, emberek is vannak rajta -, aztán felfedezzük, hogy mi is ott vagyunk, és jobban megnézzük a többieket is. Sorra ismerjük fel az arcokat, és jut eszünkbe a régmúlt idő, ami akkor volt… Sok-sok évvel ezelőtt…

A nagy nemzeti puzzle

Vajon össze tudjuk-e rakni Somogyország igazi arculatát?

A puzzle játékot szinte mindenki ismeri. Apró formára szabott fa vagy éppen keménypapír darabok, mellső felületükön képtöredékekkel, melyeket aztán valamilyen négyzetformába kell összerakni.
A mai Magyarország nem teljesen négyzet alakú, az egykor sokszínű Nagy-Magyarország még kevésbé volt az. A nemzeti összerakósdiban még az is kétség, milyen formájú lesz a végső képlet és kép.

Egykor a „Csonka Magyarország nem ország” jelszó szinte tízmillió magyar egységes gondolata volt, tagadva Trianont. Aztán a berlini megegyezés valamennyit visszaadott Erdélyből és a Felvidékből. Igen kár, hogy az egykor Anglia kormánya által is jóváhagyott megegyezés nem lett véglegesítve, és emiatt Anglia aláíróként elavult. A megállapodás emiatt gyengébbé és Berlin-függőbbé vált, s majd a párizsi békében hamvaiba hullt.

Otthonunk tárgyai

Legelső otthonunk talán még megörökölt, vagy kölcsönkapott bútorokból áll, és örülünk, hogy megvan a saját, külön élet. Aztán az alapvető kényelmi funkciók megléte (le tudok ülni, van hová lehajtanom a fejemet) egyre kevésbé fogják kielégíteni azokat az elvárásainkat, melyek az otthonnal szemben megfogalmazódnak. Szeretnénk környezetünkkel is kifejezni, mi magunk milyenek vagyunk, mire van szükségünk ahhoz, hogy igazán otthonunknak érezzük a teret. Elhelyezzük saját kis dekorációinkat, esetleg a számunkra kedves személyek fényképeit, és ezekkel jelöljük meg a másoktól kapott bútorokat. Idővel aztán minden lecserélődik körülöttünk, csak azokat a tárgyakat tartjuk meg, amelyekre szükségünk van.

Furbytól (1978) származik a gondolat, miszerint a tárgyak birtoklása a környezet feletti kontrollt segítik elő. És valóban: minél több saját tárgyunk van egy adott helyen, annál biztonságosabbnak, személyesebbnek, kontrollálhatóbbnak érezzük. (Természetesen a fordítottja is igaz, ezt is érdemes fejben tartanunk!)

Tökfödő

Csodálom, hogy egyetlen banknak sem jutott eszébe, hogy a frank hitellel agyon szívatott ügyfeleknek legalább egy svájcisapkát ajándékozzon. Pedig marketingértéke bizonyosan lett volna és a híd alá költözéskor is jól jöhet egy sapka a zordabb időkre.

Sajnos ez sokak számára nem vicc, hanem éles valóság, de miért is? Miért érdekel minket egy olyan ország valutája, amellyel kereskedelmi forgalmunk alig 2%-át bonyolítjuk? Csupán azért, mert valamikor néhány nagyokos úgy gondolta, nincs is annál jobb, mint svájci frank alapú hitelt kínálni a magyar lakosságnak. Azóta ugyan kiderült, hogy ez nem volt jó ötlet, ám a nagyokosok most a kisokosokra, vagyis a hitelfelvevőkre mutogatnak, miszerint nem volt kötelező felvenni, ám azt nem teszik hozzá, hogy ilyen hitelt kínálni sem volt kötelező.

Határvonal

Azon gondolkoztam el, hogy mi a határ, hol is a határ. Tudunk valóban határt szabni, vonalakkal térképet rajzolni? Az életünk térképén vajon hol húzódnak a határvonalaink? Ki rajzolhat arra térképre, kié a papír, kié a toll?

Gyakorlatilag annak is határt szeretnénk szabni, azt is keretek közé szeretnénk szorítani, amit igazából nem is lehet. "Határtalan" volta talán csak az érzéseknek van. Nincs hozzá mérőszalag, mérőrúd, így hogy is lehet azt gondolni, hogy határt szabhatunk nekik. De próbálunk...

Mindig is szerettem a földrajzot, órákig kuksoltam atlaszok és történelmi térképek felett, és megelevenedni láttam magát a történelmet, magát a természetet. Utaztam téren és időn át, korok és királyok, forradalmak és nagy árulások látója lehettem.

Könyvek bűvöletében

Már egészen kicsi koromban is jó barátságban voltam a könyvekkel. Szívesen lapozgattam őket, és miután megtanultam olvasni, szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került.

Otthon rengeteg könyvünk volt. A nappali óriási könyvespolca rengeteg remek könyvet rejtett magában. Még a könyvek mögött is könyvek voltak - ott bújtak meg az igazi „csemegék”. Először otthon válogattam, majd beiratkoztam a városi könyvtárba.

A könyvtáros néni hosszú asztalnál ült, mögötte a félhomályban a mennyezetig érő könyvespolcok roskadoztak a rengeteg könyv alatt. Csak akkor kapcsolta fel a fényeket, amikor bement egy-egy könyvet megkeresni. Az olvasók csak a kartotékából, a könyv címe alapján választhattak, de a könyvtáros néni néha beengedett, hogy a polcokról válogassak. Az élmény maga volt a csoda… Szinte nem is én választottam, a könyvek szóltak hozzám. Hívogattak, csalogattak, - engem válassz!, engem válassz! - miközben én alig győztem a fejemet kapkodni a sok jobbnál jobb olvasnivaló láttán.

Nocsak, nocsak! Hát ez is lehetséges?

Valamikor régen a rossz magaviseletű iskolásokat az osztályterem sarkában kukoricára térdepeltették. Ez fájó volt és tartós, ráadásul egyben megszégyenítés is. Nem éppen pedagógiánk dicsőségére. Ámbár a hazai kegyetlenségek nem ritkán elmaradtak a művelt nyugat akkori legjobb (best practice) gyakorlatától.

No, most aztán valami igen váratlan történt. Felrobbant a svájci frank, pontosabban az ottani nemzeti bank szabadon engedte (tehát piaci viszonyok közé). Aztán rendesen ki is vívta saját helyét, felborítva a világ pénzügyi egyensúlyát. Amikor kioldották a féket, egy pillanat alatt 256 Ft/CHF-ról majd 400 Ft/CHF-re ugrott, de ma is az euróval azonos szint körül mozog.

Neked van saját szigeted?

Neked van az otthonodban saját szigeted? Olyan helyre gondolok, ami helyet ad kincseidnek, kedves dolgaidnak, és ahol a legjobban dobog benned az „enyém” érzés. Amit akkor keresel fel, amikor a kellemes magányt kívánod magad köré…

Ha készítenénk egy rajzot arról, hogy a lakásunkon belül hol és mennyi ideig tartózkodunk a nap folyamán, akkor kapnánk egy érdekes térképet saját otthonhasználatunkról. Láthatóvá válnának azok a területek, ahol közösen szoktuk eltölteni az időnket, és azok is, ahol általában egyedül vagyunk, sőt, valószínűleg akadnának olyan területek is, amelyeket csak és kizárólag mi használunk. Ezeket a lakrészeket különlegesebbnek, kedvesebbnek érezzük, ebben a zajos és nyüzsgő világban a simogató, jóleső csendet jelenthetik számunkra. Ez nem menekülés, vagy a többi személy kirekesztése, hanem egy nagyon is szükséges én-terület. Talán az itt végzett tevékenységtől válik jelentőssé, vagy tárgyai teszik különlegessé, de valamiért fontos, hogy legyen, és megtartsuk magunknak.