Ha az éléskamrában tároljuk a befőtteket, a savanyúságot, és az egyéb télirevalót, akkor az érzéskamrában a tartósított jó érzéseinket tárolhatjuk.
Kedvenc évszakom a nyár. Még így is, hogy néha szenvedek a forróságtól. Hogy mit szeretek benne? Mindent!
Először is találd meg az igazi célodat.
Gondolkodj el rajta, hogy tényleg ez kell neked?
Amennyiben már teljesen biztos vagy a teremtés tárgyában, és meggyőződtél, hogy tényleg ezt akarod, hozzáfoghatsz a teremtéshez.
Vegyél elő egy nagy adag ihletet,
majd tűzdeld meg jó sok hittel és bizalommal.
Gyújts alá egy szikrányi akarattal,
és tegyél bele jó sok szeretetet.
Kell hozzá még egy maréknyi türelem,
egy csipetnyi igyekezet,
és sok-sok kitartás.
Nem tudom, mióta divat a divat, de szerintem már nagyon bele kellene nyúlni a múltba, hogy megtaláljuk a gyökerét. Leginkább az öltözködésben van jelen. A divat tulajdonképpen arról szól, hogy beállsz egy sorba, ahol azt követed, amit egy közeg diktál.
Már régen is így volt. Egyik évben a piros volt a divat, a másikban a kék, vagy éppen a lila. A divatkövetők ilyenkor ezt a színt részesítették előnyben. Aztán már nemcsak a szín, hanem a forma is bekúszott. A bő szoknya volt a divat, vagy a mini, vagy csőnadrág, trapéznadrág, vagy bármi más. Az embereknek semmi sem elég, ezért egy idő után már nemcsak a szín és a forma számított, hanem a márka is.
Olyan jó lenne meglelni a nyugalmat. Letenni a bennünk felhalmozódott stresszt egy fa alá, és továbbmenni nélküle.
Olyan jó lenne lemosni magunkról mindent, ami csak úgy ránk tapadt és feszélyez. És nem szolgálni újabb tapadási felületekkel.
Olyan jó lenne teljes egészében megélni egy boldog percet, órát, napot. Olyan jó lenne ott lenni benne, beleolvadni a boldog jelenlétbe.
Orbán Viktor békemissziójától hangos a világpolitika és a média. Kijev, Moszkva és Peking után Washington is sorra került. Eredményt még ne várjunk, de egy biztos: a magyar miniszterelnök elindított egy folyamatot, amit nehéz lesz a háborúpárti nyugati vezetőknek leállítani. Amit eddig ők, a „nagyok” tettek, az egy milliméternyit sem vitt előre a béke, a háború vége felé. Ellenkezőleg, egy világégés szélére sodorták Európát.
Mindenkinek van egy csomagja. Nevezhetjük tetszés szerint karmának, keresztnek, vagy simán batyunak vagy hátizsáknak.
Ezt a csomagot visszük magunkkal folyamatosan. Hogy mit cipelünk benne? Ó, hát nagyon sok mindent. A napi teendőinket, a terveinket, az ígéreteinket, a fogadalmainkat, a meg nem oldott feladatainkat, ki nem mondott szavainkat, a múltunk egyes történéseit. Ezenkívül benne van minden olyan cselekedetünk és tettünk, ami következményeket vonhat maga után.
Amikor az ember elér egy bizonyos kort – ami általában 50-60 év – és visszatekint a múltba, akkor rájöhet arra, hogy nem az volt az igazán fontos, hogy milyen jegyei voltak az iskolában, hogy milyen ruhában járt, hogy volt-e kedvenc énekese, mennyien udvaroltak neki (vagy kinek udvarolt), hanem a legfontosabb az volt, hogy mennyit élt.
Élet alatt azt értem, amikor csinálsz valamit, és közben érzed, hogy igen, ez most nekem jól esik, ez most igazán én vagyok. (ezt majd legközelebb bővebben is kifejtem, mert az Élet egy külön téma)
Amikor az ember úgy érzi, hogy nem tud tovább haladni, mert mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, vagy tanácstalan valamivel kapcsolatban, vagy éppen belső harcokat vív, érdemes keresni valakit, akivel elbeszélgethet.
Befejeződtek a választások, a harcok színhelye átkerült Brüsszelbe. Beindult a ki kicsoda lesz nagyüzem. Mindenki, minden ország szeretne valakit egy fontos EU-pozícióba ültetni. A tagországok ambícióiba belekever még a párthoz való tartozás is. Megszavazom a te jelöltedet, ha mi megkapjuk a másik fontos tisztséget – így megy ez, mint bárhol egy testületben. Végül is mindig születik egy kompromisszum, amivel persze senki nem lesz elégedett. A főszerep a nagy országoké, a németeké, franciáké. Nélkülük senki sem kerülhet semmilyen vezetői székbe.