Szóval asztalhoz ültünk, ültettek minket, mikor megszülettünk. Senkit nem érdekelt, hogy tudunk-e játszani, a lapokat már leosztották nekünk. Az Osztó az Élet, csini kis csokornyakkendővel vigyorog az asztal túloldaláról. Vigyorogva várja, mit játszunk meg, és mit hagyunk neki meg. A szabályokat Ő találta ki, nem kérdezett meg, csak odaültetett minket. Játssz, ahogy tudsz... Senkit nem érdekel.
Vajon létezik-e igazi férfi és igazi nő? Aki önmagában tökéletes, és valódi Igazi? Mindig mindenki azt várja, hogy megérkezzen a nagybetűs Ő. De fel is ismerjük, ha valóban ott áll velünk szemben? Nem csak mi tulajdonítunk túl nagy jelentőséget ennek a szerepnek? Azon gondolkodom, hogy létezhet-e egyáltalán olyan ember, aki mindenkinek az Igazija lehetne?
A nagymosás fogalma még a mosógépek mindennapi használata előtt alakult ki. Amikor összejött egy nagy csomó mosnivaló, akkor következett a nagymosás. Sok víz, és nem kevés erő kellett ahhoz, hogy kigyúrják az összes szennyeződést a ruhákból, törölközőkből és ágyneműkből. A mosást a napon való szárítás követte, amikor a friss, tiszta ruhaneműt a nap sugarai megszárították, és tiszta energiával töltötték meg.
Ezzel a címmel tartottak telt ház mellett ragyogó konferenciát a múlt szombaton Kaposváron az Együdben. Miért mondom, hogy ragyogó? Több okból is.
Először is az előadások minősége miatt. Ez nem népszerűsítő vagy tájékoztató konferencia volt, hanem valóban minőségi és tudományos. Ráadásul olyan adat- és elemzéshalmazzal, amely szinte túlterhelte a hallgatóságot. Nekem is zsongott utána a fejem.
Nem jó olvasni a kommentárokat a menekültkérdésről. Vagy a teljes elutasítás, vagy a totális liberalizmus vezérli a publicistákat. A politikusok nyilatkozatait nemkülönben. A „szeretni kell minden menekültet” programját éppen Juncker, EU főbiztos hirdette meg a minap. Ami ugyanúgy túlzás, mint az, hogy ki kell kergetni mindegyiket.
Sokszor szoktuk mondani azt, hogy csak egy életünk van. Ha leszámítjuk a lélekvándorlást, akkor itt és most valóban egy van. És mégis, úgy gondolom, elkezdtünk alább hagyni azzal a szokással, hogy megbecsüljük önmagunkat. Hogy mi magunk legyünk a legfontosabbak. Hogy ne engedjük meg senki másnak, hogy bárkit vagy bármit is magunk elé kelljen helyeznünk.
Az intelmek napjait éljük, nem tudom, a héten hányszor idézték, elemezték, vagy éppen értelmezték újra István királyunk Imre herceghez intézett intelmeit, de a kelleténél bizonyosan többször.
Egy jó dolog… lehet. Aggódni valamiért, vagy épp valakiért. Aki aggódik, érez, akiért aggódnak, nem feltétlenül. Valahogy egy olyan furcsa érzés ez, mit ezerféleképp lehet megmagyarázni. Vagy épp pár szóval. Néha ovis módon, néha fennkölten aggódunk. Aggódunk azért, aki fontos számunkra. A nagy kérdés a mérték. A mérték, hogy mennyire fontos, és mennyire aggódunk.
Sok mindent elértem már az életben úgy, hogy kértem. Kértem, és megkaptam. Hiszek az univerzum erejében, mert már rengetegszer bizonyította létezését. Azt, hogy bármit képes megadni, nekünk csak kérnünk kell. Azonban felfigyeltem valamire.
Megesik néha, hogy miközben nagy karcsapásokkal úszol az élet tengerén, egyszer csak azt veszed észre, hogy kihúzták a dugót, és örvénylik körülötted a tenger, húz lefelé. Hiába csapkodsz, evickélsz, csak a sodrás van, és a kellemes víztükör csapdává alakult. Ilyenkor érvényesül az örvény első törvénye: mi belekeveredik, mindent lehúz a mélybe. Könyörtelenül.