A csoda minket várt!
Augusztus. Rodosz. Tenger, napsütés és szerelem a köbön. A nászutunkra úgy indultunk el, hogy mindketten készültünk egy fogadalom szöveggel, amivel a tengerparton szerettünk volna kettesben is örök szeretetet fogadni egymásnak. Egy gyönyörű ruhát kaptam a Férjecskémtől erre a fontos napra. Így hát, autót béreltünk egy napra, hogy bejárhassuk a legeldugottabb helyeket is, ahol biztosan találunk egy olyan partszakaszt, ahol még senki sem járt.
Már órák óta autókáztunk, szebbnél szebb strandokat találtunk, ahol a tenger valami gyönyörű volt. De egyik sem volt elhagyatott, egy picit sem. Aztán a térképen felfedeztem egy pontot, ami nagyon jó helynek tűnt, messze a turista látványosságoktól. Elindultunk hát megkeresni. Az út azonban a valóságban nagyon nem követte a térképen látottakat, így jól eltévedtünk. Egy hosszan kanyargós, sáros földúton haladtunk előre, már vagy 20 perce, és fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Ekkor már egyikünk sem vágyott másra, mint hogy visszataláljunk, és magunkban már szépen csendben le is mondtunk a tengerparti fogadalomtételről.
Aztán egyszer csak a rázós útnak vége lett, és kijutottunk egy tisztásra. Amikor kiszálltunk, nem hittünk a szemünknek. Egy ici-pici templomhoz vitt minket az út, amely csak úgy, a semmi kellős közepén állt. Vele szemben pedig egy terasz, amely a tenger fölé benyúlóan árasztotta magából a szépséget. Ez a hely egy csoda volt, mindketten csak ámultunk. De hogy jutottunk pont ide? Fogalmunk sem volt, mintha valaki pont erre a helyre irányított volna minket. A világ végén voltunk, és mégis a tenger közelségében, ahol egy lélek sem járt. Csak mi voltunk, Ő és én. Tudtuk, hogy ez a mi helyünk!
Izgatottan öltöztünk át, mindketten fehérben szerettünk volna lenni, hogy kicsit ünnepélyesebbé tegyük a pillanatot. Az én új ruhám azonban már ott feladta, ugyanis a zipzár tönkrement. Ez azonban nem nagyon tört le minket, akkor már nem ez volt a legfontosabb. Körbejártuk a kis templomot, hogy meggyőződjünk, valóban senki sincs a környéken. Amikor a bejáratához értünk, alig hittünk a szemünknek, amikor megláttuk a kulcsot a zárban. Valaki itt hagyta még ezt is nekünk? Hogy lehet ennyire tökéletes? A kulcs fordult, az ajtó nyílott és elénk tárult egy sötét, pici kis kegyhely, ami épp akkora volt, hogy ketten befértünk. Bent igazi kis szentély volt berendezve, még gyertyák is oda voltak készítve, gyufával együtt, ki tudja, miért.
Ekkor jöttünk rá, hogy nem tévedtünk el. De mennyire nem! Valaki oda vezetett minket. Pontosan oda, ahová el szerettünk volna jutni. Mert ennél a helynél csodásabbat és meghittebbet el sem tudtunk volna képzelni!
Az az ajtó nekünk maradt nyitva, és mi beléptünk rajta. A csoda minket várt!
A bejárata előtt egy kövekkel kirakott terasz volt, ezt választottuk a tett színhelyéül, mert innen a tengert is szabad szemmel látni lehetett. Az egész olyan mesébe illő volt! Mindketten felolvastuk az egymásnak írt fogadalmainkat, aztán hosszan öleltük egymást, azt kívántam, sose múljon el ez az érzés (na jó, én még egy kicsit meg is könnyeztem). Ez után megörökítettük a pillanatot és a helyszínt néhány fotón, hogy örök emlék maradjon. Végül megköszöntük ezt a csodát és a mi kis templomunkban gyújtottunk egy gyertyát a leendő gyermekeinkért és egyet a szerelmünkért, amelyre áldást kértünk. Úgy érzem, megkaptuk.
D.O. Judith – LélekÁllomás
Itt tudsz még találkozni velem: www.lelekallomas.hu, LélekÁllomás facebook oldal