Azt hiszem, sokan örömmel figyeljük a Kazanyban zajló vizes világbajnokság eseményeit, és ünnepeljük nemzetünk fiai, lányai által hozott érmeket. Kis nemzet vagyunk – legalábbis mi így hisszük Trianon óta –, jól jön egy kis büszkeség. Ami az ország nagyságát illeti, nem tudom ugyan pontosan a sorrendet, de jó néhány kisebb akad Európában. Népesség tekintetében is, főleg ha a határon túliakat is ide számítjuk.
Mindenkinek ajánlom a „Szakíts, ha bírsz” című filmet! Azoknak is, akik párkapcsolatban élnek és azoknak is, akik még keresik az „Igazit”. Egy fiatal pár gyötrelmes hónapjait, fergetegesen nagy veszekedéseit, és dühöngéseit láthatjuk, amelyek végül az egymás életének a megkeserítéséhez vezetnek. Ha jól megnézzük a képkockákat, nem a másik viselkedése hozza elő mindezt, hanem inkább mindkét fél saját magával való szembesülése. De ott a végén a katarzis, az az élmény, amikor felnyílik a szemük és meglátják, kik is ők valójában!
Sajnálom kicsit Orbán Viktort, mert nem lehet neki könnyű ennyi felkapaszkodni vágyó anyaszomorítóval egy országot vezetni. Na, jó, mondhatjuk, magának kereste a bajt. Ám nekem meggyőződésem, hogy ott a sírnál, amikor azt a bizonyos beszédet mondta, komolyan gondolta, hogy ezt az országot más elvek mentén vezetve egy virágzó szigetté lehetne tenni. Azt valószínűleg, akkor még nem gondolta végig, milyen utat kell bejárni, amíg abba a helyzetbe kerül, hogy ténylegesen tenni tud valamit ennek érdekében.
Vannak fanatikusok, lesznek és voltak, csak az nem mindegy, miben és mennyire. Az emberek nagy többsége elítél és ítél anélkül, hogy bármit tudna, vagy ismerne. Játékszenvedély, szenvedély a javából, és megannyi sok rossz szülőhelye, de ahol van rossz, ott teret kap a jó is, csak magukon az adott embereken múlik, hogy milyen formában.
A minap olvastam egy találó idézetet Popper Pétertől, ami így szólt:
"Aki nem követel tiszteletet, azt elfogadják vezetőnek. Aki nem küzd senkivel, azzal senki sem képes megküzdeni."
Erről az jutott eszembe, hogy ez mennyire ráhúzható a párkapcsolatokra is. Hiszen mi, nők már tudjuk, hogy egy olyan férfinak ösztönösen nem tudunk "behódolni", aki a tiszteletet és a vezető szerepet erővel akarja kicsikarni belőlünk, mintha kötelezővé tenné azt számunkra. Egyébként halkan jegyzem meg, hogy egy ilyen férfi általában pont azért törekszik erre, mert legbelül érzi azt, hogy nem lenne alkalmas a szerepre.
Kirándulunk. Közben megérint a hely szelleme.
Ülök a fűben. Körülöttem tarka rét virágai pompáznak, pillangók röpködnek. Füvek magvai szállnak a szélben. Behunyom a szemem, és érzem a múltat. Csend és nyugalom honol. Jó ez a csend.
Gondolatban magasra emelkedek. Fényeket látok, és a szédítő magasságból lenézek.
Régen uborkaszezonnak nevezték azt a nyári időszakot, amikor az újságok hírhiányban szenvedtek és alig tudtak érdekeset írni. Mindenki szabadságra ment, pontosabban azok többsége, akik az eseményeket mozgatják. A politika nagyrészt szünetelt, nem voltak parlamenti viták, s emiatt az újságban sem volt miről véleményt írni (ma úgy mondanánk: nem volt szájtépés, és hiányoztak a kommentek is.) Most viszont meg sem próbálok az elmúlt hét eseményeiről részletesen írni. Nekem elegendő időm, a Kaposvár Most-nak elegendő helye nem lenne.
Az univerzum egy nagy piac, ahol bármit megkaphatunk, amit csak szeretnénk. Nem kell mást tennünk, mint levenni a polcról, és átvenni. Meredeken hangzik?
Pedig így van. Az élethez nem kell más, mint hit és akarat. Hogy tudjam, mit szeretnék és el is higgyem, hogy nekem az jár. Fontos még a határidő is, mert tudnom kell, mikor akarom megkapni. Ez lényeges, mivel úgy tudom igazán beleélni magam a végeredménybe, ha pontosan tudom, mikorra várhatom azt. No, nem árt az egyik lábunkat is felemelni a talajról, mert aki túlságosan két lábbal áll a földön, az nem lát tovább az orránál, és az álmodozás sem az ő asztala, pedig az elengedhetetlen hozzá. Aki nem tudja egy kicsit sem játéknak felfogni az életet, az sosem fogja használni az univerzum erejét, mert nem engedi, hogy az álmai kitörjenek azokból a keretekből, amelyeket a felfogása alkotott önmaga védelmére.
Nem tudom, vannak-e dolgok, amiket nem lehet megunni, de néha mintha lennének. Most a hétvégén a miniszterelnök ott volt, ahol így nyár közepén mindig lenni szokott, és beszédet is mondott, ha már ott volt, ahogy szokta. Láthatóan nem unja meg sem az odamenést, sem a beszédmondást, mint ahogy a nyervogók sem unják meg, hogy az aktuális mondandóján vergődjenek.
Az egész életünk erről szól, leszokunk, aztán meg másra szokunk rá. Gyerekként vagyunk a legszabadabbak, aztán szép apránként erről leszoktatnak minket. Rászoktatnak minden másra. Rászoktatnak arra, hogy azt gondoljuk, amit ők gondolnak. Arra, hogy azt tegyük, ami szerintük helyes, arra, hogy hová születtünk és mikké válhatunk. Szerintük. Rászoktatnak arra, hogy leszokjunk arról, ami igazából mi önmagunk vagyunk.