Takáts Gyula emlékére
1911. február 04-én született Takáts Gyula. A kortárs így írt róla:
Aki Takáts költészetének lágy felszínéhez nyúl, belül keményet érint s biztosan megérzi, hogy magvas költővel van dolga. Ha ez a mag kibontakozik, ha lírájának némi gátlásai elmaradnak, igen jó költő lesz belőle.
Írta Vas István a Nyugat 1938-as első számában az akkor 26 éves Takáts Gyula harmadik kötetéről írt recenziójában. Megállapíthatjuk, igaza volt, és ítélete, mint minden jobb önbeteljesítő jóslat, valóra vált. Takáts Gyula megtartotta Vas által dicsért előnyeit, lenyesegette már akkor sem számos hibáját, új erényekkel ötvözte és hála a teremtőnek jól gazdálkodva az idővel, valóban különleges eszenciává érlelte.
Én könnyebb helyzetben vagyok, mint Vas volt annak idején, én már az érett, a költészetet kimunkált életformaként művelő Takáts Gyulát ismertem meg.
Annak idején még az irodalom berkeiben tanácstalanul tévelygő ifjúként a Corsóval szemben lévő könyvesboltban (most stílusosan bank van a helyén) vettem meg az első Takáts Gyula-kötetemet éppen 21 forintért. Ez akkoriban egy tízórai ára volt és én diákként a zsebpénzemből több könyvet vehettem, mint ma a felső sávban adózó polgárként.
(Ez nem a régmúlt iránti nosztalgia részemről csupán jelzés, hogy ma az adófizetők pénzéből a teljes magyar irodalom támogatására nem jut annyi pénz, mint mondjuk, egy jó kis „húzzunk bele” kampányra.)
A Semmi árnyéka, már a kötet címe is megfogott, aztán belül a ciklusok: Vak táblák, Más távlat; A tükör szavai; A költő és a sors; Oszd szét titkodat; Élő mozaik. Beszédes címek, beszédes témák.
Már akkor is úgy vettem könyvet, hogy a prímszámokkal jelzett oldalakat végig olvastam, a 17.-nél már tudtam, ezt a könyvet meg fogom venni, a 79.-nél pedig visszapillantottam az előző versre, és onnantól Takáts Gyula költészetének híve lettem, s e hűségben kitartottam mostanáig, s gondolom, kitartok majd addig, míg a nekem szánt idő lepereg. Idemásolom ezt a verset, de nem elemzem, ezt meghagyom az értő olvasónak.
| ÉPP CSAK ÁTSZALAD |
|
Nő a liliom kardja a vízen.. . Megremeg. . . Leomlik kéken… s a mélyülő völgyön ekkép |
Most, ha tartanám a menetrendet, az jönne, hogy mikor ismertem meg, milyen tanácsokkal látott el, milyen ember volt, de nem ez jön.
Mert valójában nem tudom, mikor ismertem meg személyesen, nem tudom, mert mire megismertem, már ismertem rég. Ritkán találkoztunk és mindig valamilyen alkalomból: Fonyódi Helikon (az is csak emlék már), Szárszó, április 11-e, vagy valami egyéb rendezvény. Olyankor túl sokan keresték a kegyeit, olyanok is gyakran, akik azt se tudták, miről ír.
A költő, Takáts Gyula 2008-ban itt hagyott minket, elment, de az általa teremtett világ megmaradt nekünk, közös kincsünk immár.
Aki szereti az irodalmat, az olvassa a verseit, komoly nagy életművet hagyott ránk. Én szerencsés vagyok, hogy az emberre is emlékezhetek, a Gyula bácsira, ahogy mindenki szólította.
Az a pár alkalom, amikor együtt utazhattam vele és hallgathattam, a történeteit vagy éppen a véleményét, örök élmény marad nekem. Mindig kikérdezett, hogy s mint vagyok, mi van velem, és ha fél év múltán találkoztunk újra, akkor is emlékezett mindenre és rákérdezett a dolgok alakulására.
Egyik alkalommal Balatonszárszón, a költészetnapi rendezvényen egy nyomozó is jelen volt, aki könyvet írt József Attila haláláról. Ő az összegyűjtött anyagokból azt szűrte le, hogy öngyilkos lett. Hazafelé a kocsiban kérdeztem Gyula bácsit, aki mégiscsak kortárs volt, hogy mi a véleménye. Legyintett és annyit mondott:
Cigarettáért ment és nem figyelt.
Aztán témát váltott. Így intézett el több évnyi kutatást, a tényeket ismerők magabiztosságával. Azóta én is így tudom ezt a dolgot, s ha József Attilát veszem le a polcról, akkor rögtön eszembe jut Takáts Gyula is. Remek költő és érdekes ember volt, valódi egyéniség.