Leléptem...
Az ember néha belegondol, hogy mennyire jó lenne kicsit "lelépni" erről a bolygóról, mondjuk, csak a Holdig elugrani, kinyitni egy bambit, vagy egy sert, és nézni vissza nagy vigyorral a többiekre. Leléptem...
Az ember annyiszor próbál valami harmóniát teremteni magának, családjának, keres pillanatokat, keres helyeket. Ahol nyugalmat, belső békét lelhet. Igen, közösségi lényként szeretünk pörögni, és duruzsolni mások fülébe, hol ezt, hol épp azt, de valahogy mégis jól esik a magány is. Jingjangosan szükségünk van erre, hogy tudjuk értékelni a másik végletet, hogy megtaláljuk az arany középutat. Az emberi taposómalmok pont arról híresek, hogy szinte beletapossák magát az embert a napi rutinjába, hogy a napi munka, a napi teendők mellett ne legyen ideje, ideje épp magára.
Pedig erre szükségünk van, mint a napi kenyérre, az ember töltése, szellemi töltöttsége nagyban függ attól is, hogy hogyan tudja önmaga számára megteremteni a saját pillanatát.
Megette a fene hóbelevancostúl az egészet, ha erre nem vagyunk képesek. Mások állítása szerint ez tanulható, lehet, de semmit sem lehet megtanulni, ha nem fordítunk magára a megtanulásra időt. Én abban hiszek, hogy minden ember egyben tanítvány és mester, a tudás pedig lehet ösztönszerű is, ha nem tárgyi tudásról beszélünk.
Ennek ékes bizonyítéka, hogy diplomás hord össze hete és havat, míg a négyelemis bácsi kiböki a tutit. Szinte látom a mosolyt azok arcán, kik ebbe csak hangyányit is belegondoltak épp. Hányan hangsúlyozzák, hogy jár az utadon, haladj előre, érd el a célod. Azt már kevesebben mondják, hogy időnként állj is meg, nézz körül, jó felé mész-e? Hogy mikor megálltál utadon, lépj le a padkára, és láss meg ott egy virágot. A virágon egy szirmot, a szirmon pihenve egy döngicsélő méhecskét. Ők nem értünk vannak, önmagukért, akárcsak mi...
Néha megrémülök a sebességtől, ahogy élünk, szinte nem érve rá semmire, pont azért, mert valamit szeretnénk elérni, de ha elértük, akkor meg nem is emlékszünk már a megtett útra, mert csak robogtunk. Holott pont a megtett út a cél.
Le kell lépni, kiülni egy tó mellé, vagy épp felmászni valami kies helyre, ahová csak mi egyedül akartunk feljutni. Aztán csúf szóval "offoljuk" magunk. Amolyan beépített biológiai kapcsolóval, mi mindig ott van a kezünkben. A legfurcsább az, hogy a biológiai számítógépünk újraindul, más nézőpont tárul elénk, és emiatt sok dolgot másképp is fogunk látni. Valószínűleg sokkal tisztábban.
Csak az tud igazából visszajönni, aki pontosan tudja, mikor kell kicsit elmenni, látni azt, ahol él, azt, ahogy él, no és azt is, ahogy szeretne élni. Aztán, mikor világossá válik, akkor a kapcsolót "On" állásba kapcsolva tér vissza a hétköznapokba, és az is könnyen meglehet, hogy döntéssel gazdagabban, és taposómalmot ésszel vállalva robog majd tovább...