Kiküszöbölt küszöbök
A "téma az utcán hever", az én esetemben ez most a küszöböt takarná. No, nem akármilyen küszöbről gondoltam én merészen, hogy írói palettát ragadva összemaszatoljak a klaviatúra segítségével egy ásítozóan fehérnek tűnő monitort.
Noha magának a "sima" küszöbnek is van némi jogalapja, hogy tárggyá tegyük a megfontolás bolhacirkuszában, mert ugye ki küszöbön áll, se bent, se kint nincs. Akár be is jöhet, de meg is fordulhat, akár még belökhetik, behívhatják.
Kimondva, vagy kimondatlanul a döntés előtt állónak, a lehetőség megvalósulásának esélyét, vagy kudarcát jelentheti. Én eme alapban "krucifikszes" szót előtagokkal felsrófolva vettem a gór csöve alá.
Mert egy küszöb, légyen bárminemű előtaggal is felvértezve, magát a határt jelenti, határt két dolog közt, két ellentétes dolog közt. Rejtve magában a választ, a bizonytalanságot, és nem mellékesen a kishitűek nagyravágyását is.
Ingerkedjek a küszöbbel?
Vajon a küszöb ingerküszöbe hol is lehet? Hisz ha emberekre vetítjük kétbalkezes mozisként, akkor minden embernél más és más az ingerküszöb. Van, ami pedig általánosan válik egyre alacsonyabbá egy közösség berkein belül. Van, amin pár éve megbotránkozott mindenki, most pedig unottan legyint. Miért? Alacsonyabbá vált a küszöb, vagy tán jó pár tevékenykedő van azon, hogy tompuljanak el az ingereinket bebocsátó, vagy kint tartó emberi küszöbünk?
Ez olyan, mint az állítólagos "férfibetegség", miszerint néhány teremtéskorona művivé változtatja megfázását, extra gondoskodásra sarkallva családja hölgy tagját saját irányában. Az oktalanok állítása szerint van, aminek nincs oka, csak úgy van, pedig mindenki tudja, hogy mindennek látható, vagy láthatatlan oka van. Az, hogy hol és mikor csap ki valami elviselhetetlen egy biztosítékot, az csupán idő kérdése.
Mindennek van határa, van küszöbe, az emberi segítőkészségnek, a humánusságnak, a megértésnek, mert mindezek feleslegesek, ha az, aki felé irányulnak, az éppenséggel visszaél vele. Elvárásokat támasztani azzal szemben, ki épp nekünk segít? Követelni?
Azért egy valami jusson eszébe a küszöbön állóknak is. Azért, mert feltárult egy ajtó és a küszöbre léphettek, az még messze nem azt jelenti, hogy be is mehetnek. Ugye?
Amit valóban kevés ember tud megtanulni, hogy a nézőpontot kell tudni megváltoztatni, és nem a tekintetet, és az, hogy épp mi állunk azon a bizonyos küszöbön, vagy épp más áll előttünk ott, az csupán az időrendi sorrenden múlik.
A küszöbjeink kiküszöbölése pedig rajtunk áll, mert bár volt, van, aki megtanít járni, de járni és lépni valóban mindig nekünk kell.
Ami pedig talán a legfurcsább, hogy észre kell venni, észrevenni a láthatatlan küszöböket, azokat, amik elválasztanak minket egymástól.
Ezek kiküszöbölése pedig az igazi kihívás...