Végre egy igazán jó évnek nézhetünk elébe. Akik gyermekáldást várnak, azok pedig különösen szerencsések, hiszen gyermeküknek immár a Gábos, Iszam, Kelén, Kratosz, Marlon, Mózsi, Nabil, Nergál, Atoaneta, Berfin, Fenenna, Hatidzse, Telka, Vaszilia, Vrindávani, Zejna nevek közül is választhatnak egyet, vagy akár többet is.
Az újév első napja egy olyan nap, ami mintha nem is létezne, csak a naptárakban jelölik halványan. Már felesleges lenne a party falatkákat megosztanunk veletek, ötletelni mit is vigyetek a buliba, a lencse is már biztosan mindenkinél puhára főtt.
Itt az évvége, a visszatekintés, számadások, összegzés ideje. Sok kis képből, varázslatos pillanatból tevődik össze az elmúlt év. Ezekből válogattam.
„Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”
Vörösmarty Mihály
Napjaink elterjedt, részben írásos műfaja a blog, az internetes bejegyzés, napló. Ezt írja boldog és persze boldogtalan is. Mivel magam is e műfaj művelője vagyok, felvetődött bennem a fenti kérdésnek a feltevése, ebben a témában. Ment-e, megy-e blogok által a világ elébb?
Amikor már kifogytál az ötletekből, mindent elkapkodtak a polcról, már nincs egy épkézláb csecse-becse, amit lássuk be, amúgy is csak ebben a rohanó, kényszerített helyzetben vettél volna meg. Ismerős igaz? Ilyenkor is van még lehetőség egy kedves ajándék elkészítésére.
Álltam a hatalmas templomban, megilletődött kis legény. Az oltár két oldalán hatalmas feldíszített fenyő, a pap mögött jó néhány ministráns. A levegőben fenyőillat és némi tömjén keveredett. Karácsony volt, éjféli mise. Tömve volt Polgár temploma, még állóhely sem sok akadt. Pedig akkoriban, 1952 végén nem kevés kockázatot jelentett templomba menni. Még élt Sztálin, s hazánkat Rákosi uralta/bitorolta. S mindenkiről mindent tudtak. Meggyőződésem, hogy két nappal később már a tanácselnök, a rendőrparancsnok és persze az ÁVH asztalán feküdt az éjféli misén részt vettek szinte teljes névsora. Tudták ezt persze a misére igyekvők is. De Szent Karácsony estje volt, s ilyenkor misére megy az ember.
Hosszú téli éjszakák. A sötét teljesen besűrűsödött. A fény már szinte csak belül pislákol. Magunkba fordulva lázasan kutatunk utána. Közben ingerültebbek vagyunk, feszültebbek, és türelmetlenek.
Ezekben a napokban igen erős energiákat élünk meg, néha úgy érezzük olyan erővel feszít odabentről, mintha azonnal ki akarna törni. Van, hogy nem tudunk megülni a fenekünkön, néha aludni sem bírunk és mindeközben meg kell barátkoznunk az érzéssel, hogy ez a feszültség bizony odabent marad.
Miután közzé tettem a tanítást, kaptam néhány visszajelzést, melyek többnyire arról szóltak, hogy amit írtam, az lehet érdekes, jó és akár igaz is, ám túl tömör, túlságosan egy tömbben van, kívülről nehezen megközelíthető, azok számára, akik más gondolkodásmódhoz szoktak, nehezen értelmezhető.
Némi gondolkodás után azt a következtetést vontam le, hogy bár nem így fejezték ki, de alapvetően a tanítással kapcsolatos példabeszédet, vagy beszédeket hiányolták. Pontosan azt, amiről azt gondoltam, hogy végre elhagyható, korunk az információ elérhetőségének olyan fokozatát kínálja az olvasóknak, hogy immár elegendő a kinyilatkoztatás, a többit elintézi az érdeklődő, ki-ki vérmérséklete, felkészültségi szintje szerint. Most azonban be kell látnom, ez nem biztos, hogy így van.
A lecke tehát adott, példabeszéd kell.
