Deseda

Szerencsés ember vagyok, ezt már talán említettem. Persze lehet, a szerencse nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Például soha nem nyertem jelentős összegeket, nem örököltem vagyont senkitől, sőt a spontán privatizáció idején sem voltam jókor jó helyen.

Ám volt rengeteg jó választásom, ezek közül az egyik, hogy jól választottam lakhelyet és persze lakótársat is. A kezdetektől, mióta immár 25 éve itt lakom, kedvenc helyem volt a közeli Deseda. A somogyi dombok között csillogó viszonylag nagy vízfelület, s a néhány helyen a széléig futó erdő igazán szép látványt és remek kirándulóhelyeket nyújt.

Egyik kedves időtöltésem a Deseda-kerülés, természetesen biciklivel. Általában a kis kört teljesítem, ez Füredről indulva a szőlőhegyen át egészen a 67-es út hídját igénybe véve vitt körbe a toponári strandig és tovább, vissza a kiindulási pontig.

A két új hídnak köszönhetően a kis kör több mint egy kilométerrel rövidebb lett, s így egy cseppel komfortosabb és az útvonal megváltozásával változatosabb is lett. A piros vonal mutatja a régi útvonalat.

Én, megmondom őszintén, nem igazán várom az aszfaltozott kerékpárutat, bőven elég lenne, ha évente kétszer, tavasszal és nyár közepén bozótvágóval és láncfűrésszel körbejárnák a tavat, eltüntetnék az útra dőlt fákat és megrendszabályoznák a gaztengert kicsit.

megtekinthetik az utolsó Deseda-kerülőről készült képeket.

Ha tőlem megkérdezik: kerülni vagy nem kerülni, én azt mondom, kerülni. Egy óra alatt teljesíthető, s ha nem teszünk mást közben, csak figyelünk a tájra, az útra, akkor egy igazi meditációs kerekezés lehet belőle. Ha többedmagunkkal megyünk, akkor pedig egy remek élmény, egy másfél órányi szórakozás.

Jó utat!

Pillanatnyi időutazás – 3. rész

A XIX. század derekán Kaposvár nem volt más, mint egy csendes, álmos városka. Madár ugyan járt erre, de vonat egy szerelvénynyi sem…

A mozdulatlanságból a vasútvonal építése rázta fel a megyeszékhelyt. 1871 áprilisában fogtak hozzá az építkezéshez, és alig egy év múlva, 1872. március 25-én este 8 órakor befutott a koszorúkkal és zászlókkal borított, „Richárd” névre keresztelt első mozdony Kaposvárra, ahol a láttára összecsődült „roppant számú nép” hatalmas éljenzéssel fogadta.

A vasút megépülésével a város iparosai és kereskedői előtt új lehetőségek nyíltak meg, melynek következtében fellendült a gazdasági és a pénzügyi élet. A polgárok látóköre tágult, a város hirtelen virágzásnak indult és így a település külső képe is gyökeresen megváltozott.

1872-ben az első indóház is felépült, ugyanott, ahol a jelenlegi állomás, bár lényegesen szerényebb formában. Miután 1890-ben a MÁV Kaposváron keresztül megteremtette a vasúti összeköttetést Budapest és Fiume között, egyre fontosabb lett a kaposvári állomás, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nagyobb indóházra van szükség.

A vasútállomáson történelmünk megannyi eseménye is átutazott.

A miniszter 1897-ben rendelte el, hogy bővíteni kell az épületet, de a pénzhiány sokáig hátráltatta a munkák megkezdését. 1899. augusztus 9-én fogtak bele az új vasúti indóház építésébe. A munkát viták nehezítették, csúsztak a kivitelezők, de végül is 1900 őszén átadták a ma is látható vasútállomás épületet. A világháború előtt már öt irányból, napi 28 vonat érkezett Kaposvárra, amelynek forgalma Nagykanizsáét és Pécsét is megelőzte.

Szabadság

Bár a blogírás nem munka, úgy gondoltam, a bloggert is megilleti a szabadság, amit én éppen töltök. Ezért aztán ez egy rendhagyó bejegyzés lesz. Emberekről írok most is, meg a szabadságról, de név nélkül.

Az 1970-es években számomra a szabadság a nyár volt. Végigdolgoztuk az egész nyarat, pincérként, lángossütőként, hogy aztán augusztus végén a keresményből kék útlevéllel elmenjünk az Adriára, csoportos úttal, busszal pontosan egy hétre. Semmi sajnálkozás, mert a nyári munka is maga volt a buli. Emlékszem én éjszakai portás voltam, az azóta lerobbant fonyódi Sirály Szállóban.

Reggel első utam a strandra vezetett, majd ott az árnyékban aludtam egy jót a barnulás érdekében. Tele volt a Balaton-part keletnémetekkel, akik ott találkoztak a nyugatnémet rokonaikkal. Egyáltalán nem volt luxus az élet nyáron a Balatonon. Végigvonatoztuk a déli partot szinte fillérekből, aztán kifőzdékben ettünk fillérekért. Akkoriban a sátrazás nem volt ciki, sőt az volt a trendi. A parti kempingek teltházzal működtek.

Mi a helyzet ma?  A kemping üres szinte és tulajdonképpen a faházas rész működik csupán. Megszűntek a kifőzdék, csakis méregdrága büfék üzemelnek, jó kis „ balatoni hekket” árulnak, a keszeg eltűnt. Van azonban Balaton Sound.

Gyakran emlegetjük a „Kádár-korszakot”, az olcsó sört és a háromhatvanas kenyeret. Ha elemezzük a 40 évnyi változást, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a két generáció céljai teljesen eltérőek. Régen a társaság mindennél fontosabb volt, az ital és étel másodlagossá vált. Most ez az idősebb korosztály esetében is dominánsabb, mint az együtt töltött idő. Sokan azért nem hívnak vendéget, mert drága. Talán a válság ezt is megoldja majd. Hiszen lehet beszélgetni egy tea és zsíros kenyér mellett is és az együttlét tartalmát nem feltétlenül a vasalt bélszín és a grillgomba emeli magasba.

M. Debrecenből, Á. Óvárról, K. Hamburgból, Cs. Boglárról és A. M. helyből, A. Pestről és majdnem Zs. Skóciából, M. Spanyolországból voltak itt tegnap este és pont ezekről a dolgokról beszélgettünk. Ők mindannyian fiatalok és mégis hasonlóan látják a mai ifjak  helyzetét. Minden éjjel elindul a vonat a siófoki éjszakába. Útközben az a cél, hogy az ásványvizes palackba töltött hevenyészett koktéltól mielőbb beálljanak és ha ez nem sikerül, akkor adódik valamicske fű, amitől már nem zavaró a céltalan vigyorgás, a beszédet túlharsogó zene mellett.

Visszafelé kómás alvás, aztán további alvás és józanodás a parton, aztán indul újra elölről, és eltelik a nyár. A másik véglet apartman az Adrián, a harmadik all inclusive egy szigeten vagy hajón. Fénykép a Facebookra, telefontapogatás társas magányban és hetekig lehet mesélni a cégnél, hogy hol voltunk.

Szűrös Mátyás nyilatkozata - jól időzített történelmi bomba!

Kevesen tudják Szűrös Mátyásról, hogy nem kommunista pártfunkcionárius volt, hanem az első, kemény iskolákon felnőtt professzionális diplomata. Püspökladányi származását mindig büszkén vallotta, s egyszer majdnem bele is bukott abba, hogy kiállt az erdélyi magyarok érdekében!

Kádár kedvelte és tudta, hogy szükség van rá, így eltussolta a fejvesztéshez is vezethető ügyet. Szűrös a rendszerváltás átmenetének államelnöke, utána rövid ideig a Szociáldemokrata Párt vezetője. Igazában profi diplomata és nem pártvezér. Rég nyugdíjas, de ma is aktív, hitelesen a nemzeti gondolat háttérmunkása.

Nyugodt személyiségét és örökös humorát egyszer láttam felrobbanni: 2006-ban a furcsa, gyanúsan és kétségtelenül agyonmanipulált Kossuth tér színpadán. Ebből a kimért, de mindig okos beszédű emberből formává vált az indulat: „Az SZDSZ-nek el kell tűnnie a magyar politikából!” – mondta. 

A profi politikusnak igaza lett. Az SZDSZ pártként valóban eltűnt, bár Mesterházy néhány hónappal ezelőtti elejtett megjegyzése szerint „Gyurcsány SZDSZ-t épít”. S a Demokratikus Koalícióban valóban nem kevés volt liberális és szemkilövető, körömlehúzó származék jelenik meg.

De maradjunk Szűrös mostani kijelentésénél! Mint most elmondta, 1982-ben ő jelentette be Tyihonov szovjet miniszterelnöknek - utólag -, hogy Magyarország elkötelezte magát az IMF-nek. Hogyan is? Utólag? A mindenható Szovjetunió vezetőinek, előzetesen háta mögött döntve? A rosseb! - somogyiasan!

Tehát egy igazán hiteles tanú szerint 1981-ben csődben voltunk, de a szoci állam és főleg a szoci elit azzal tudta még 9 évig fenntartani magát és előkészíteni saját útját, hogy az országot belevitte egy kétes adósságba

Szűrös elmondja, hogy a Magyar Népköztársaság bajba jutva megkísérelt kölcsönt felvenni a nagy SZU-tól (Melyet az olajválság részünkről éppen annyival gazdagított, mint amennyivel minket elszegényített, magyarul ő szedte be a nagyobb olajár épp annyi hasznát, amit megfizettünk.). A többi szocialista ország sem tudott kölcsönt adni, sőt a Német Szövetségi Köztársaság sem vállalta. Maradt a csőd vagy az IMF!

No, most kapaszkodjanak!

Nyári politizálás, törvényekkel, csizmával

Kétéves időszakot zár le a héten a Fidesz-KDNP többségű parlament. Ezt a két évet a reformtörvénykezés időszakának nevezhetjük. Ennyi törvényt, és ilyen horderejűeket a rendszerváltás óta még nem szavaztak meg. A kormány olyan kérdésekhez nyúlt hozzá, amelyekről már húsz éve mindenki beszélt, de senki sem vágott bele, vagy ha elkezdte, nem volt politikai ereje azt végrehajtani.

A legnehezebb ügyben, az ország gazdasági talpra állításának kérdésében nehéz mérleget vonni. A Fidesz-KDNP maga sem gondolta, hogy ilyen helyzetben kapja meg az országot. Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai odáig kormányzott, hogy a legteljesebb csőd előtt álltunk. A feketeleves Orbán Viktornak és kormányának maradt. Miután a görög válság miatt az Európai Unió behúzta a fékeket, Magyarország nagyon súlyos helyzetbe került. Ha innen nézzük, akkor az Orbán-kormány kiemelkedő gazdasági sikereket ért el.

Ma még mindig súlyos helyzetben lévő ország vagyunk, de nem omlott össze a gazdaság, nem vagyunk már a szégyenpadon. Ellenkezőleg: sok, az országunkat sújtó EU-intézkedés megszűnt, és - ha nem is nagy örömmel, de - elkezdhetjük egy gazdasági védőhálóról a tárgyalásokat az IMF-fel. Ha ez is sikerül, akkor a Fidesz-KDNP előtt végre megnyílik a lehetősége annak, hogy ne csak tüzet oltson, hanem egy tervszerű gazdaságpolitikát is megindíthasson. Nagyon várjuk már azt az időszakot, amikor nem csődről, hanem fejlődésről, gazdasági megerősödésről lehet szó. E területen még bőven van tennivalónk.

A választások során persze sok minden előfordulhat. 2002-ben Edmund Stoiber bajor miniszterelnök toronymagasan vezette a közvéleménykutatásokat. Biztos volt, hogy szeptembertől ő lesz a kancellár. Aztán jött az augusztusi nagy árvíz.

Miközben a kormány felvállalta a legnépszerűtlenebb intézkedéseket is, az a csoda, hogy még mindig meg tudta őrizni előnyét a pártok között. Ez azt mutatja, hogy a választók igenis értékelik azt a munkát, amit Orbán Viktor vezetésével végeznek.

Egy kis rocktörténet

A napokban volt negyvenöt éve, hogy történelmet írtunk a Kisstadion katlanában. 1967. július 7-én megtört a jég és végre egy igazi angol rockegyüttes léphetett fel Magyarországon. Ezt szeretném önökkel megosztani, mivel szem- és fültanúja, és szenvedő alanya is voltam az egésznek.

A történet először is a hatalmas sorban állással kezdődött a jegyirodánál. Végre álmaink vágya, a jegy a kezemben volt. Egész nap készülődés a haverokkal, farmer fel, és a többi kellék, amire úgy gondoltuk, hogy egy rockkoncertre illik felvenni. Egész nap szólt a magnó és nyomattuk a The Spencer Davis Group számait.

Irány a Kisstadion. A beengedés igen lassú, rendőr rendőr hátán, látszott, hogy ők is várják a koncertet, csak más aspektusból. Volt lovas-, kutyás, gyalogos rendőr talpig gumibotban. Ekkor még csak egy-két hosszú hajú, extrán öltözködött srácot emelnek ki a civilruhások. No, de a lényeg. Kezdődik! Az előzenekar a V.I.P. és Millie Small rázendít a My Boy Lollipop-ra. Ez a lemez az Egyesült Királyságban 600 ezer példányban kelt el.

Millie nyomta, a gitáros félreérthetetlen jelenetet adott elő a gitárjával. A tömeg kezdett hangolódni. De már vártuk a nagy SDG-t. A banda rázendítet a Gimme Some Lovin’-ra és a tömegnek ez már elég volt. Felállva tombolt és őrjöngött. Csak az értheti ezt, aki abban a korban élt, és végre kapott egy kis ízelítőt a szabadság mámorából. A Spencer ekkor volt a csúcson, ilyen Magyarországon még nem volt. Majd jött a többi nagy sláger, Keep On Running vagy az I’m a Man és mindenki tombolt.

De minden jónak egyszer vége szakad, így a koncertnek is vége lett. És jött a második félidő a fiatalok és a magyar Yard Birds között. Szirénázó rendőrautók, kutyaugatás, lódobogás, gumibotok puffanása. A tömeg beszorítva a Rákóczi út árkádjai alá. A begyűjtött srácok garázdaságért 10-30 nap zárkát kaptak. Hát így ért véget az első igazi rock koncert kis hazánkban.

Az igazsághoz tartozik, hogy az első az Ifi parkban a The Nashville Teens volt. Igaz, ők már túl voltak a csúcson. Majd egyszer mesélek az Ifi parkról, mert ez a hely, ahol a rock történetét írták Magyarországon.

Olvasónapló 2.

Igazából nem vagyok híve a magam ünneplésének, ám néha igen kellemes hozadéka is lehet egy ilyen eseménynek. Az idei László nap ilyen volt. Megkaptam ajándékba Su-La-Ce Lin-csiről szóló harmadik kötetét, a Feljegyzések Lin-csiről címűt.

Másnap madárfüttyel, vízcsobogással és napfénnyel díszített olvasótermemben azonnal nekiláttam, hogy a néhai szerzetes további történeteivel és bölcsességeivel megismerkedhessem. Nagy reményekkel kezdtem az olvasásba, hiszen az előző két kötet is elbűvölt, elgondolkodtatott és emellett a legjobb módon szórakoztatott is.

Mondhatom, ezúttal sem csalódtam, minden rövid történet, tanítás felüdülés volt, hűs víz a forró nyárban.

Lin-csit olvasva rájöhetünk, hogy miközben világunk látszólag óriási változásokon ment keresztül, a benne élő ember szinte semmit nem változott az eltelt 1300 évben. Lin-csi történetei a ma emberének friss tanításként értelmezhetők.

Mi is hát az a csan, vagy japán megfelelője a zen? A kérdés már önmagában is provokatív, s egy ilyen blog keretein belül bizonyosan megválaszolhatatlan. Lin-csi tanításai nem közvetítenek mást, csak egyfajta életérzést. Aki a ma divatos racionalitással közelít feléjük, az még apró morzsákat sem képes megkapni belőlük, mert a zen ott kezdődik, ahol a racionalitás véget ér.

Ám aki azt gondolja, hogy az egész csupán képzelgés, az nagyot téved, minden misztikussága ellenére a zen a leginkább föld- és emberközeli tanítás. Nem a csodákról szól, nem emleget bűnöket, sőt magát a helyest és helytelent sem különbözteti meg élesen. Egyet viszont folyamatosan próbál tudatosítani: mindenki csak önmagát válthatja meg, ebben kaphat ugyan segítséget, de a végső lépést neki kell megtennie.

Nincs méltóbb tevékenység, mint kitölteni a ránk szabott időt. Ez Lin-csi egyik alapvetése, melyet sok történettel, sokféle tanítással jár körül. Kitölteni, de hogyan - kérdezi a ma embere.  A ma embere aki: „Az elfojtás állapotában hamis tudattal éli meg a világot. Nem azt látja, ami létezik: a dolgokba beleviszi a fejében lévő képet; képzetei, fantazmagóriái fényében látja őket, nem saját mivoltukban… Azzal áltatja magát, hogy a világgal van dolga, holott csupán a szavak világolnak neki.” (E. Fromm)

A csan válasza egyszerű, kitölteni az időt, ahogyan teszed ma is, munkával, pihenéssel, családdal, szerelemmel, a tea kortyolgatásával, üldögéléssel és rohanással, s mindezt látni a maga valójában.

Putri építészet

A múlt héten Kecskeméten jártam szakmai konferencián, és ha már addig elmerészkedtem ebben a rekkenő kánikulában, akkor gondoltam, hogy a szecesszió tanulmányozása után időutazom egyet a nép építészet gyökeréig, és leereszkedem egy putriba. A „Hírös Város” közelében, Tiszaalpáron, a Millennium alkalmából elkészült falurekonstrukció során két, félig földbe mélyített veremházat is felépítettek, így végre térben is átélhettem azt, amit eddig csak az építészeti tankönyvekben bemutatott alaprajzok és metszetek alapján képzeltem el.

A putri házak kis alapterületű 3-4×4 méteres négyszögletes építmények voltak, melyek idényszállásként alakultak ki. A legegyszerűbbek egy helyiségből álltak, melybe gádorral védett lépcső vezetett le. E veremszerű házaknak nem volt padlása, mennyezete, a helyiség megvilágítását a végfalakon kialakított keskeny nyílásokkal oldották meg.

A veremházak elkészítése rendkívül egyszerű technológiát és minimális – építőanyag kereskedés nem lévén -, a környezetben található anyagot igényelt. A legfeljebb 0,5-1 méter mély verem kiásásából adódó földet egyrészt az oromzat, azaz a végfalak kialakítására használták fel, másrészt az épület közvetlen környezetét töltötték fel vele, hogy a csapadékvizet elvezessék.

Ezt követően alakították ki az ágasfás-szelemenes fa tetőszerkezetet, mintegy sátorként emelve a verem fölé. A tető fedését – héjalását – nádból, gabonaszárból, gallyból készítették, gyakran földréteggel is terítették. Sok esetben a héjazatot belülről is kitapasztották, majd a házak padozatát döngölték.

Ebből a kezdetleges háztípusból fejlődött ki a többosztatú földház, más nevén a burgyé, mely nem csak a magyar népi építészet klasszikus háromosztatú parasztházának közvetlen elődje, hanem a ma egyre trendibbé váló öko építészet „földházának” is kiinduló pontja.

A kaposvári Pocahontas

Csak néhány évvel fiatalabb nálam, de a saját lányának néz ki.

Boncz Editre először a 80-as években figyeltem fel, amikor a sávház mellett egy babakocsit tologatott, másik kezével pedig egy kislányt vezetett, a harmadik meg a negyedik kezével pedig két óriási fehér kutyát tartott keményen kordában. Indiános fekete haja két varkocsban, arcán haláli nyugalom, öltözködése extravagáns és egyedi, némi indiai beütéssel.

Lemásolhatatlan volt a látvány és biztos vagyok benne, hogy aki valaha látta, megállt a szeme rajta. Kislányai azóta megnőttek, de ő megmaradt ebben a kortalan állapotban.

Egy ingatlanközvetítő munkatársaként láttam viszont Editet több évtized múlva, és megdöbbentettek azok az energiák, amik lényéből sugároztak. Ha ötösöm lenne a lottón, biztosan őt kérném meg arra, hogy varázsoljon számomra egy élhető otthont.

Indiános fekete haja két varkocsban, arcán haláli nyugalom, öltözködése extravagáns és egyedi, némi indiai beütéssel.

Biztosan mindenki járt már olyan lakásban, ahová belépve azt érezte, hogy ez egy olyan otthon, ahol élnek és mégis tökéletes minden. Gyerekek, kutya, macska, papagáj, bútorzat, szövetek ősi szimbiózisban élnek egymással, tehát a béke szigete. Megéred a fejedet kapkodni, hogy befogadd mindazt a különlegességet, tárgyakat, lámpákat és egyedi ötleteket, amiket sehol nem tanítanak, és mégis vannak, akiknek mindez csak úgy magától jön.

Voltam már olyan házban is, ahol látszott, hogy nem létezik anyagi akadály, de mutiba készült és nem élnek ott, csak léteznek a tárgyak bűvöletében. Minden kép és bútor önmagában nagyon értékes, de együtt gagyi az egész.

Rejtett nemzeti tartalékaink

Bethlen Farkast, Nógrádverőce polgármesterét vallatta egy újságírónő, tudakolni akarván, hogyan lett egykor sikeres középvállalkozó. Farkas csak ennyit mondott: az üzlet sokszor szinte az utcán, előttünk hever, csak nem vesszük észre, s nem méltóztatunk érte lehajolni.

S ő aztán tényleg nem a pártállam kegyeltje és haszonélvezője volt!

Sokat járom mostan a vidéket, s próbálom megérteni. Településről, településre, kistérségről kistérségre. Újabban a Tisza tó vagy éppen a Balaton körül. Most kezdem megérteni: az üzlet gyakran szinte tényleg az utcán hever, de nem vesszük észre, s nem méltóztatunk érte lehajolni. Pontosabban: még a jelét se látjuk meg, fel sem ismerjük.

Néhány évet eltöltöttem „befektetési bankárok között”, nemzetközi környezetben. Valamit megtanultam logikájukból. S szaglásom szerint tényleg hever üzlet az utcán. Csak mindig más kapja fel.

A tervgazdálkodás negyed százada gyökeresen becsődölt, az alulról építkezést, a fejlődés folyamatosságát korábban kiirtotta két diktatúra. S mint gyomok, vagy párás melegben lábunkon a gomba, bizony elszaporodott a csak a pénz értékét ismerő oligarchia vagy egyszerűen: maffiózó.

Vajon ki figyelt fel arra, hogy Magyarország és a magyarság és a magyar áruk Lengyelországban igen divatba jöttek, s erős a szimpátiahullám? Tegnap beszéltem a varsói magyar nagykövetség tanácsosával, ki ezt hangsúlyozottan megerősítette.

Vajon Boglár, Keszthely és Zamárdi hány lengyel turistával vonz többet? Pedig nyitott kapuk előttük, mert 1939 után megalapozták hírnevüket: a lengyel menekülteknek igazi otthont nyújtottak. S talán felismerik a - múltban megfizetett - reklám lehetőségét? Most dolgozom azon, hogy létrehozzam a lengyel történelmi vonatkozású magyar települések szövetségét. Történelmi gondolattal, de valószínűleg a hatékony gazdasági együttműködést is belekódolva. Kintről igen sok pozitív visszajelzést kaptam. Itthonról egyet!

Az Új Széchenyi Tervnek most jelentek meg újabb kiírásai számos lehetőséggel. Igaz, mindez bonyolult, nemcsak pályázatírásban. De leginkább felismerésben, megfogalmazásban. Becslésem szerint az üzleti lehetőségek 80%-a úgy úszik el mellettünk/felettünk, hogy észre sem vesszük, hogy arra járt. (Személy szerint én legalább 50%-ot elérek, melynek gyatraságáról hadd ne nyilatkozzam.)