Nyári politizálás, törvényekkel, csizmával

Kétéves időszakot zár le a héten a Fidesz-KDNP többségű parlament. Ezt a két évet a reformtörvénykezés időszakának nevezhetjük. Ennyi törvényt, és ilyen horderejűeket a rendszerváltás óta még nem szavaztak meg. A kormány olyan kérdésekhez nyúlt hozzá, amelyekről már húsz éve mindenki beszélt, de senki sem vágott bele, vagy ha elkezdte, nem volt politikai ereje azt végrehajtani.

A legnehezebb ügyben, az ország gazdasági talpra állításának kérdésében nehéz mérleget vonni. A Fidesz-KDNP maga sem gondolta, hogy ilyen helyzetben kapja meg az országot. Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai odáig kormányzott, hogy a legteljesebb csőd előtt álltunk. A feketeleves Orbán Viktornak és kormányának maradt. Miután a görög válság miatt az Európai Unió behúzta a fékeket, Magyarország nagyon súlyos helyzetbe került. Ha innen nézzük, akkor az Orbán-kormány kiemelkedő gazdasági sikereket ért el.

Ma még mindig súlyos helyzetben lévő ország vagyunk, de nem omlott össze a gazdaság, nem vagyunk már a szégyenpadon. Ellenkezőleg: sok, az országunkat sújtó EU-intézkedés megszűnt, és - ha nem is nagy örömmel, de - elkezdhetjük egy gazdasági védőhálóról a tárgyalásokat az IMF-fel. Ha ez is sikerül, akkor a Fidesz-KDNP előtt végre megnyílik a lehetősége annak, hogy ne csak tüzet oltson, hanem egy tervszerű gazdaságpolitikát is megindíthasson. Nagyon várjuk már azt az időszakot, amikor nem csődről, hanem fejlődésről, gazdasági megerősödésről lehet szó. E területen még bőven van tennivalónk.

A választások során persze sok minden előfordulhat. 2002-ben Edmund Stoiber bajor miniszterelnök toronymagasan vezette a közvéleménykutatásokat. Biztos volt, hogy szeptembertől ő lesz a kancellár. Aztán jött az augusztusi nagy árvíz.

Miközben a kormány felvállalta a legnépszerűtlenebb intézkedéseket is, az a csoda, hogy még mindig meg tudta őrizni előnyét a pártok között. Ez azt mutatja, hogy a választók igenis értékelik azt a munkát, amit Orbán Viktor vezetésével végeznek.

Egy kis rocktörténet

A napokban volt negyvenöt éve, hogy történelmet írtunk a Kisstadion katlanában. 1967. július 7-én megtört a jég és végre egy igazi angol rockegyüttes léphetett fel Magyarországon. Ezt szeretném önökkel megosztani, mivel szem- és fültanúja, és szenvedő alanya is voltam az egésznek.

A történet először is a hatalmas sorban állással kezdődött a jegyirodánál. Végre álmaink vágya, a jegy a kezemben volt. Egész nap készülődés a haverokkal, farmer fel, és a többi kellék, amire úgy gondoltuk, hogy egy rockkoncertre illik felvenni. Egész nap szólt a magnó és nyomattuk a The Spencer Davis Group számait.

Irány a Kisstadion. A beengedés igen lassú, rendőr rendőr hátán, látszott, hogy ők is várják a koncertet, csak más aspektusból. Volt lovas-, kutyás, gyalogos rendőr talpig gumibotban. Ekkor még csak egy-két hosszú hajú, extrán öltözködött srácot emelnek ki a civilruhások. No, de a lényeg. Kezdődik! Az előzenekar a V.I.P. és Millie Small rázendít a My Boy Lollipop-ra. Ez a lemez az Egyesült Királyságban 600 ezer példányban kelt el.

Millie nyomta, a gitáros félreérthetetlen jelenetet adott elő a gitárjával. A tömeg kezdett hangolódni. De már vártuk a nagy SDG-t. A banda rázendítet a Gimme Some Lovin’-ra és a tömegnek ez már elég volt. Felállva tombolt és őrjöngött. Csak az értheti ezt, aki abban a korban élt, és végre kapott egy kis ízelítőt a szabadság mámorából. A Spencer ekkor volt a csúcson, ilyen Magyarországon még nem volt. Majd jött a többi nagy sláger, Keep On Running vagy az I’m a Man és mindenki tombolt.

De minden jónak egyszer vége szakad, így a koncertnek is vége lett. És jött a második félidő a fiatalok és a magyar Yard Birds között. Szirénázó rendőrautók, kutyaugatás, lódobogás, gumibotok puffanása. A tömeg beszorítva a Rákóczi út árkádjai alá. A begyűjtött srácok garázdaságért 10-30 nap zárkát kaptak. Hát így ért véget az első igazi rock koncert kis hazánkban.

Az igazsághoz tartozik, hogy az első az Ifi parkban a The Nashville Teens volt. Igaz, ők már túl voltak a csúcson. Majd egyszer mesélek az Ifi parkról, mert ez a hely, ahol a rock történetét írták Magyarországon.

Olvasónapló 2.

Igazából nem vagyok híve a magam ünneplésének, ám néha igen kellemes hozadéka is lehet egy ilyen eseménynek. Az idei László nap ilyen volt. Megkaptam ajándékba Su-La-Ce Lin-csiről szóló harmadik kötetét, a Feljegyzések Lin-csiről címűt.

Másnap madárfüttyel, vízcsobogással és napfénnyel díszített olvasótermemben azonnal nekiláttam, hogy a néhai szerzetes további történeteivel és bölcsességeivel megismerkedhessem. Nagy reményekkel kezdtem az olvasásba, hiszen az előző két kötet is elbűvölt, elgondolkodtatott és emellett a legjobb módon szórakoztatott is.

Mondhatom, ezúttal sem csalódtam, minden rövid történet, tanítás felüdülés volt, hűs víz a forró nyárban.

Lin-csit olvasva rájöhetünk, hogy miközben világunk látszólag óriási változásokon ment keresztül, a benne élő ember szinte semmit nem változott az eltelt 1300 évben. Lin-csi történetei a ma emberének friss tanításként értelmezhetők.

Mi is hát az a csan, vagy japán megfelelője a zen? A kérdés már önmagában is provokatív, s egy ilyen blog keretein belül bizonyosan megválaszolhatatlan. Lin-csi tanításai nem közvetítenek mást, csak egyfajta életérzést. Aki a ma divatos racionalitással közelít feléjük, az még apró morzsákat sem képes megkapni belőlük, mert a zen ott kezdődik, ahol a racionalitás véget ér.

Ám aki azt gondolja, hogy az egész csupán képzelgés, az nagyot téved, minden misztikussága ellenére a zen a leginkább föld- és emberközeli tanítás. Nem a csodákról szól, nem emleget bűnöket, sőt magát a helyest és helytelent sem különbözteti meg élesen. Egyet viszont folyamatosan próbál tudatosítani: mindenki csak önmagát válthatja meg, ebben kaphat ugyan segítséget, de a végső lépést neki kell megtennie.

Nincs méltóbb tevékenység, mint kitölteni a ránk szabott időt. Ez Lin-csi egyik alapvetése, melyet sok történettel, sokféle tanítással jár körül. Kitölteni, de hogyan - kérdezi a ma embere.  A ma embere aki: „Az elfojtás állapotában hamis tudattal éli meg a világot. Nem azt látja, ami létezik: a dolgokba beleviszi a fejében lévő képet; képzetei, fantazmagóriái fényében látja őket, nem saját mivoltukban… Azzal áltatja magát, hogy a világgal van dolga, holott csupán a szavak világolnak neki.” (E. Fromm)

A csan válasza egyszerű, kitölteni az időt, ahogyan teszed ma is, munkával, pihenéssel, családdal, szerelemmel, a tea kortyolgatásával, üldögéléssel és rohanással, s mindezt látni a maga valójában.

Putri építészet

A múlt héten Kecskeméten jártam szakmai konferencián, és ha már addig elmerészkedtem ebben a rekkenő kánikulában, akkor gondoltam, hogy a szecesszió tanulmányozása után időutazom egyet a nép építészet gyökeréig, és leereszkedem egy putriba. A „Hírös Város” közelében, Tiszaalpáron, a Millennium alkalmából elkészült falurekonstrukció során két, félig földbe mélyített veremházat is felépítettek, így végre térben is átélhettem azt, amit eddig csak az építészeti tankönyvekben bemutatott alaprajzok és metszetek alapján képzeltem el.

A putri házak kis alapterületű 3-4×4 méteres négyszögletes építmények voltak, melyek idényszállásként alakultak ki. A legegyszerűbbek egy helyiségből álltak, melybe gádorral védett lépcső vezetett le. E veremszerű házaknak nem volt padlása, mennyezete, a helyiség megvilágítását a végfalakon kialakított keskeny nyílásokkal oldották meg.

A veremházak elkészítése rendkívül egyszerű technológiát és minimális – építőanyag kereskedés nem lévén -, a környezetben található anyagot igényelt. A legfeljebb 0,5-1 méter mély verem kiásásából adódó földet egyrészt az oromzat, azaz a végfalak kialakítására használták fel, másrészt az épület közvetlen környezetét töltötték fel vele, hogy a csapadékvizet elvezessék.

Ezt követően alakították ki az ágasfás-szelemenes fa tetőszerkezetet, mintegy sátorként emelve a verem fölé. A tető fedését – héjalását – nádból, gabonaszárból, gallyból készítették, gyakran földréteggel is terítették. Sok esetben a héjazatot belülről is kitapasztották, majd a házak padozatát döngölték.

Ebből a kezdetleges háztípusból fejlődött ki a többosztatú földház, más nevén a burgyé, mely nem csak a magyar népi építészet klasszikus háromosztatú parasztházának közvetlen elődje, hanem a ma egyre trendibbé váló öko építészet „földházának” is kiinduló pontja.

A kaposvári Pocahontas

Csak néhány évvel fiatalabb nálam, de a saját lányának néz ki.

Boncz Editre először a 80-as években figyeltem fel, amikor a sávház mellett egy babakocsit tologatott, másik kezével pedig egy kislányt vezetett, a harmadik meg a negyedik kezével pedig két óriási fehér kutyát tartott keményen kordában. Indiános fekete haja két varkocsban, arcán haláli nyugalom, öltözködése extravagáns és egyedi, némi indiai beütéssel.

Lemásolhatatlan volt a látvány és biztos vagyok benne, hogy aki valaha látta, megállt a szeme rajta. Kislányai azóta megnőttek, de ő megmaradt ebben a kortalan állapotban.

Egy ingatlanközvetítő munkatársaként láttam viszont Editet több évtized múlva, és megdöbbentettek azok az energiák, amik lényéből sugároztak. Ha ötösöm lenne a lottón, biztosan őt kérném meg arra, hogy varázsoljon számomra egy élhető otthont.

Indiános fekete haja két varkocsban, arcán haláli nyugalom, öltözködése extravagáns és egyedi, némi indiai beütéssel.

Biztosan mindenki járt már olyan lakásban, ahová belépve azt érezte, hogy ez egy olyan otthon, ahol élnek és mégis tökéletes minden. Gyerekek, kutya, macska, papagáj, bútorzat, szövetek ősi szimbiózisban élnek egymással, tehát a béke szigete. Megéred a fejedet kapkodni, hogy befogadd mindazt a különlegességet, tárgyakat, lámpákat és egyedi ötleteket, amiket sehol nem tanítanak, és mégis vannak, akiknek mindez csak úgy magától jön.

Voltam már olyan házban is, ahol látszott, hogy nem létezik anyagi akadály, de mutiba készült és nem élnek ott, csak léteznek a tárgyak bűvöletében. Minden kép és bútor önmagában nagyon értékes, de együtt gagyi az egész.

Rejtett nemzeti tartalékaink

Bethlen Farkast, Nógrádverőce polgármesterét vallatta egy újságírónő, tudakolni akarván, hogyan lett egykor sikeres középvállalkozó. Farkas csak ennyit mondott: az üzlet sokszor szinte az utcán, előttünk hever, csak nem vesszük észre, s nem méltóztatunk érte lehajolni.

S ő aztán tényleg nem a pártállam kegyeltje és haszonélvezője volt!

Sokat járom mostan a vidéket, s próbálom megérteni. Településről, településre, kistérségről kistérségre. Újabban a Tisza tó vagy éppen a Balaton körül. Most kezdem megérteni: az üzlet gyakran szinte tényleg az utcán hever, de nem vesszük észre, s nem méltóztatunk érte lehajolni. Pontosabban: még a jelét se látjuk meg, fel sem ismerjük.

Néhány évet eltöltöttem „befektetési bankárok között”, nemzetközi környezetben. Valamit megtanultam logikájukból. S szaglásom szerint tényleg hever üzlet az utcán. Csak mindig más kapja fel.

A tervgazdálkodás negyed százada gyökeresen becsődölt, az alulról építkezést, a fejlődés folyamatosságát korábban kiirtotta két diktatúra. S mint gyomok, vagy párás melegben lábunkon a gomba, bizony elszaporodott a csak a pénz értékét ismerő oligarchia vagy egyszerűen: maffiózó.

Vajon ki figyelt fel arra, hogy Magyarország és a magyarság és a magyar áruk Lengyelországban igen divatba jöttek, s erős a szimpátiahullám? Tegnap beszéltem a varsói magyar nagykövetség tanácsosával, ki ezt hangsúlyozottan megerősítette.

Vajon Boglár, Keszthely és Zamárdi hány lengyel turistával vonz többet? Pedig nyitott kapuk előttük, mert 1939 után megalapozták hírnevüket: a lengyel menekülteknek igazi otthont nyújtottak. S talán felismerik a - múltban megfizetett - reklám lehetőségét? Most dolgozom azon, hogy létrehozzam a lengyel történelmi vonatkozású magyar települések szövetségét. Történelmi gondolattal, de valószínűleg a hatékony gazdasági együttműködést is belekódolva. Kintről igen sok pozitív visszajelzést kaptam. Itthonról egyet!

Az Új Széchenyi Tervnek most jelentek meg újabb kiírásai számos lehetőséggel. Igaz, mindez bonyolult, nemcsak pályázatírásban. De leginkább felismerésben, megfogalmazásban. Becslésem szerint az üzleti lehetőségek 80%-a úgy úszik el mellettünk/felettünk, hogy észre sem vesszük, hogy arra járt. (Személy szerint én legalább 50%-ot elérek, melynek gyatraságáról hadd ne nyilatkozzam.)

A kijevi stadiontól a szíriai légtérig

Fényes spanyol győzelemmel befejeződött a labdarúgó Európa-bajnokság. A nagy fogadkozások ellenére tele volt politikusokkal a kijevi stadion. Lech Walesától kezdve a spanyol kormányfőn át a magyarig, és természetesen az olasz miniszterelnökig, Montiig. A Timosenkó-ügy miatt a nyugati sajtó Ukrajnát egyértelműen diktatúrának, Janukovics elnököt pedig diktátornak kiáltotta ki.

Nem vagyok Ukrajna belső ügyeinek ismerője, a diktátorok barátja meg különösen nem, de mostanság kezdek óvatos lenni, amikor diktatúrákról, diktátorokról ír az amerikai és az európai sajtó. A különböző emberjogi szervezetek „elfogulatlan” állásfoglalásairól, nyilatkozatairól már ne is beszéljek.

Hogy Timosenko jogosan ül vagy sem, nem tudom. Azt ellenben igen, hogy a volt miniszterelnöknő és férje Ukrajna egyik olaj és gázügyekben érdekelt, újgazdag, dollár-milliárdos családja, remek orosz kapcsolatokkal. Politikusként állítólag itt követett el büntetendő hibát, amikor idegen érdekeknek kedvező gáz- és olajszerződéseket kötött. A bíróság szerint jogosan van börtönben. A világ politikusainak egy része szerint pedig a diktátor elnök szólt bele a döntésbe, Timosenko kárára.

Amióta Magyarországot diktatúrának kiáltotta ki a nyugati sajtó, vagy a magyar miniszterelnököt ohne weiteres a legsötétebb diktátorokhoz, köztük Hitlerhez hasonlította ugyanez a média, egyre inkább nem hiszek nekik.

Visitatio Beatae Mariae Virginis (Sarlós Boldogasszony)

Július 2-án kezdődött az aratás egészen a huszadik század közepéig, amikor a második vatikáni zsinat áthelyezte május 31-re. Hazánkban a mai napig július 2-a az aratás kezdetének ünnepe. A pap megáldotta a szerszámokat, de ténylegesen ezen a napon nem dolgoztak.

Az aratás az ünnep másnapján, július 3-án kezdődött. Sarlóval az asszonyok arattak, a férfiak kötözték a kévét. Nem vagyok néprajzos, ezért nem is szeretnék tudományos kiselőadásba kezdeni. De vannak emlékeim. Gyerekkoromban az aszfalton nőttem fel, de minden nyáron egy alföldi faluban töltöttem több hetet. Így vannak emlékeim az aratásról.

Gyerekfejjel még nem tudtam, hogy a paraszti munka egy iszonyatosan nehéz szakaszáról van szó. Én csak a sok embert láttam, akik jó kedvvel énekelve dolgoztak. A szekereket, a sok lovat, a masinát, a sok zsákot. A zsákok a szekérre kerültek, majd az emberek a létrán felvitték, és kiöntötték elterítve a padláson. Imádtunk a gabonába ugrálni és lapátolni egymásra. Majd jött a pihenőidő, amikor az üstökben elkészített birkapörkölt volt az ebéd. Majd kézről kézre járt a cserépkorsó, melyben víz vagy bor volt. De ez a világ is elmúlt.

Szalicil

Vannak teljesíthetetlen küldetések, a minap kaptam egy ilyet.  Szerezzek szalicilt, mert itt a befőzés ideje, és a szalicil eltűnt. Nekiláttam hát, ám azon túl, hogy kedves, fiatal és kevésbé fiatal eladó lányok, asszonyok felvilágosítottak róla, hogy a fent nevezett szert kivonták a forgalomból, sokra nem jutottam. Voltak, akik szerint egyenesen a nagy „unijó”, mások szerint csupán a magyar élelmiszer-biztonságért felelős szervek tiltották be. A lényeg összefoglalva: szalicil nincs, mert mérgező, van helyette nátrium-benzoát, ami egyes források szerint szintén káros, de korántsem annyira, mint a szalicil.

Most itt ülök, az asztalon egy csomag nátrium-benzoát és egy pohár villányi rozé. Ideális felállás egy kis világmegváltásra. Nos, én még emlékszem a HACCP rendszer bevezetésére, illetve nyugodtan mondhatom túlkapásaira. Gondolok itt például a rozsdamentes sarok burkolatokra, hiszen mi sem valószínűbb, mint hogy a teli kondért nekiütik a saroknak és onnan igen veszélyes vakolatdarabok hullnak a levesbe, hogy csak egyet említsek. Éttermek, közösségi konyhák kezdtek bele néha erőn felül, hogy megfeleljenek a nem mindig logikus és néha nem is létező elvárásoknak.

Klasszikus példám még, amikor egy kis falu országos hírű főzős rendezvényén, egy azóta általam igen megkedvelt villányi pincészet sátrában fehér műanyag pohárból gondolták megkóstoltatni velem kiváló barrikolt cuvée-jüket. Amikor tiltakoztam, a fenti rendeletre hivatkoztak, mondván, a sátorban nem tudják biztosítani az isten tudja hány fázisú mosogatást. Végül is kidumáltam belőlük egy rejtett talpas poharat, és míg a remek nedűt kortyolgattam, azon gondolkodtam, hány és hány pusztító országos járvány indult a HACCP előtt a borozókból, csoda, hogy megúsztuk élve.

A szalicilon túl csak reménykedhetünk, hogy még a mi életünkben kiürül ez az alattomos szer a magyar biomasszából és immár megtisztulva, felépíthetünk egy olyan hazát, amelyre rég várunk, s amelyet már sokszor kiérdemeltünk, de a bennünk lappangó mérgek miatt ez idáig nem volt erőnk megvalósítani.

Adatfrissítés

Az egyik közösségi portálra mostanában csak akkor látogatok, amikor az adatlapomat frissítem. Az elmúlt évben ez leginkább a háziállatok számának javítgatására korlátozódott. Legutóbb május elején Kacor cicánknak születtek kölykei, így macskáink száma hétre emelkedett. A gyerekek boldogan vették gondozásba a két kicsit, Kacor aggódva figyelte, de tűrte. Én átjavítottam a profilomon a háziállatok számát.

Pár héttel később egy vendégségbe érkező vizsla az örök vadászmezőkre kergette a két kiscicát. Volt ijedség, sírás és temetés - és én ismét frissítettem az adatlapomat.

Következő hétvégén kivittem Lucsánót – a kanárit – a kertbe, noha óva intett a család...