Visitatio Beatae Mariae Virginis (Sarlós Boldogasszony)
Július 2-án kezdődött az aratás egészen a huszadik század közepéig, amikor a második vatikáni zsinat áthelyezte május 31-re. Hazánkban a mai napig július 2-a az aratás kezdetének ünnepe. A pap megáldotta a szerszámokat, de ténylegesen ezen a napon nem dolgoztak.
Az aratás az ünnep másnapján, július 3-án kezdődött. Sarlóval az asszonyok arattak, a férfiak kötözték a kévét. Nem vagyok néprajzos, ezért nem is szeretnék tudományos kiselőadásba kezdeni. De vannak emlékeim. Gyerekkoromban az aszfalton nőttem fel, de minden nyáron egy alföldi faluban töltöttem több hetet. Így vannak emlékeim az aratásról.
Gyerekfejjel még nem tudtam, hogy a paraszti munka egy iszonyatosan nehéz szakaszáról van szó. Én csak a sok embert láttam, akik jó kedvvel énekelve dolgoztak. A szekereket, a sok lovat, a masinát, a sok zsákot. A zsákok a szekérre kerültek, majd az emberek a létrán felvitték, és kiöntötték elterítve a padláson. Imádtunk a gabonába ugrálni és lapátolni egymásra. Majd jött a pihenőidő, amikor az üstökben elkészített birkapörkölt volt az ebéd. Majd kézről kézre járt a cserépkorsó, melyben víz vagy bor volt. De ez a világ is elmúlt.
Sokkal később, Tsz-es koromban találkoztam újra az aratás kezdetével. De ekkor már csak pár mozzanata maradt a régi szép időkből. A kombájnok felkészítése, a gabonatárolók tisztítása és a szárítók beüzemelése, ha szükséges volt. Az aratópálinka elmaradt, az ebédet a közeli étteremben főzték és már nem a korsós kislány hordta a vizet. De azért imitt-amott feltűnt az igazi ünnep egy-egy foszlánya.
Még megpróbáltak - főképp az idősebbek - szalmafonatokat készíteni. Ebben a kis írásban szerettem volna megemlékezni az ünnepről, azokról a nehéz paraszti munkát végző emberekről, akik a verejtékük árán is biztosították számunkra a kenyér alapanyagát.
Köszönet és tisztelet a sok névtelen földművesnek.
