Első kötetem honoráriumából még a számítógép korszak előtt, tudtam venni egy szövegszerkesztős írógépet, aztán már csak több-kevesebb saját példánnyal jutalmazták a kiadók buzgalmamat. Így lett számomra az irodalom művelése és terjesztése egyfajta misszió, önmagamtól vagy kitudja kitől kapott küldetés, melynek haszna sem anyagiakban, sem másban nem, csupán önmagában létezik.
Nyár van, hol van már a téli szünet! Elfáradtam, fogy az energiám. Ilyenkor pihenni kell, ezért kikapcsolom magamat – azaz kikapcsolódom. Szabadságot veszek ki és offline állapotra állítom a közösségi portálokon az állapotjelzőmet.
Kaposváron történt, körülbelül 20 éve Laci, akit ismertem, és hófehér volt a bőre, brutális kegyetlenséggel megölte 18 éves barátnőjét. Majd kukába rejtve egy kerékpáron tolta a sportcsarnok felé. Most Alex néven keresi a csajokat a facebookon, szerencsére Londonból. Ítélek: nem lehetne szabadlábon.
Egy fiatal értelmetlen halála mindig megdöbbent, megriaszt. Hiszem, hogy életünknek van értelme, íve, pályája. S Bándy Katáé éppen csak elkezdődött. S valaki kettétörte azon a 200 méteren, melyet a kamera nem követett.
Eddie Mc Ilduff, egykori skót tanárom, a legsúlyosabb bűnözők börtönpszichológusa csak annyit mondott: addig változás nem létezik, míg meg nem értjük a tett motívumát, hajtóerejét. Itt a jelenség egyértelműen szexuális bűntettről tanúskodik. Erőszakról és gyilkosságról. S egy gyilkosról, ki életfogytiglani börtönbüntetést kockáztatva, néhány percig élvezett szexualitást, erőt, erőfölényt.
Főleg az utóbbit. Merthogy az előbbihez alig lehetett hozzászokva. Akinek van rendezett párkapcsolata, annak nem ekkora mozgatóerő egy éjfél után hazafelé tartó leány. Főleg ekkora kockázattal.
S mondhatnánk: elvetemült! S miért is? Mert a szexualitás normál útjait aligha ismeri! Párkapcsolata valószínűleg alig! S ha van, akkor is aszimmetrikus!
A 70-es években olvastam az USA főpszichiáterének munkáját az erőszakos bűncselekményekről. Az erőszakos bűncselekmények legfőbb lényege az erőszak. Mondhatnánk akár: fából vaskarika, holott valóban az a lényeg!
Az erőszaktevő, történjen az bármilyen módon, erőt demonstrál: nőn, túszon, elhurcoltan, meggyilkolton, árokba vagy Dunába lövetetten. S bizony az elkövetőben szinte mindig megtaláljuk a kisebbségi érzést!
Nem szívesen teszem, de muszáj írnom a pécsi brutális gyilkosságról. A különös az, hogy éppen egy olyan könyv kiadását készítem elő, amelyik nagyon is összevág ezzel a borzalmas eseménnyel. A címe: Bestie Mensch. Szabad fordításban: Vadállat az emberben. Szerzője az osztrák Thomas Müller, akit Európa legjobb kriminálpszichológusának tartanak.
Müller nemcsak szenzációs nyomozati sikereiről nevezetes, hanem arról is, hogy egyike azoknak a keveseknek, akik a nők kárára elkövetett sorozatgyilkosságok szakértői. A nyomozó e könyvében írta meg különös börtönbeszélgetéseit bestiális gyilkosokkal. Hátborzongató olvasmány. Ha minden igaz, decemberben magyarul is olvasható lesz.
Mit tudunk mi ezekről az emberi bestiákról? – teszi fel a kérdést a szerző. Mit tudunk mi olyan emberekről, akiknek a lelki életébe, ösztönvilágába mi, normális emberek, soha nem tudunk beférkőzni? Értelmes ésszel meg tudjuk-e érteni azt az embert, aki úgy tudja kiélni hatalomvágyát, hogy másokat – leginkább gyengébb nőket -, kínoz és megöl? El tudunk-e jutni oda, hogy felfogjuk, miért boldog egy ilyen szörnyeteg akkor, ha másoknak fájdalmat okoz? Ha egy embernek vadállati módon kioltja az életét?
Nem. Nem tudjuk megérteni soha. A pécsi bestiát sem. Döbbenetes olvasni, hogy ez az ember azt írja magáról, hogy „különös érdeklődése: az alvilág“. Miért az alvilág? Az ilyen kérdésekre azt szokás válaszolni, hogy "az utazás", "a horgászat", a "könyvek" vagy hasonlók. De azt, hogy az "alvilág"? Ilyet egy valóságos világban élő ember nem mond magáról. Csak olyan, aki úgy nőtt fel, hogy huszonévesen sem ismerte meg a munkát, a munkás hétköznapokat. Aki soha nem végzett a társadalom számára hasznos tevékenységet. Aki a társadalom peremén élt, amiről ő azt gondolta, hogy az a normális világ. Aki eddigi élete során csak lopott, bújkált, prostituált barátnőt tartott.
És most már gyilkolt is. Egy kigyúrt, tetovált, nem barátságos arcú alak. De ettől még nem kellene gyilkosnak lennie. Igaz, az osztrák kriminálpszichológus olyan gyilkosokkal is beszélget a könyvében, akik nem így nőttek fel, akik a „civil életükben“ másokhoz hasonlóan éltek, dolgoztak. És mégis gyilkoltak. Többen nem is egyszer, hanem sorozatban, borzalmas módszerekkel. Rejtély.
Sportszerető ember lévén évtizedek óta kísérem figyelemmel az eseményeket és természetesen szurkolok a mieinknek, de elismerem más nemzetek csodálatos versenyzőit is. Az első igazi olimpiai élményeimet a tokiói játékok idején szereztem. A tanulás rovására egész éjszaka hallgattam tranzisztoros készülékemen a közvetítéseket a versenyekről.
Nem szeretnék tudományos munkát írni, vannak erre alkalmasabb emberek, csupán kalandozni szeretnék egy kicsit az emlékeim között. Kinek ne jutna eszébe az olimpia, ha meghallja Papp László, Kozma István, Balczó András vagy Egerszegi Krisztina nevét. A teljesség igénye nélkül soroltam csak az ő nevüket. A teljes lista nagyon hosszú lenne, hisz felidézhetném akár a kardcsapat, a vízilabdacsapat, az öttusázók, a kajakosok és kenusok világraszóló sikerét is. Nem tudom abbahagyni. Idáig 159 arany-, 143 ezüst-, 163 bronzérem van a dicsőséglistánkon. A legjobbak: Gerevich Aladár, 6 arany, 1 ezüst és 2 bronz; Kovács Pál, 6 arany és 1 bronz; Egerszegi Krisztina, 5 arany, 1 ezüst és 1 bronz; Gyarmati Dezső, 3 arany, 1 ezüst és 1 bronz. Magyarország a legsikeresebb azon országok között, amelyek még nem rendeztek olimpiát.
| Történelmi tények: |
|
Az olimpiai játékok egy nemzetközi, több sportágat magába foglaló eseménysorozat. Az első ókori olimpiai játékokat i.e. 776-ban tartották a görögországi Olümpiában, és egészen i.sz. 393-ig folyamatosan megrendezték. Nagy Theodosius császár beszüntette az olimpiát a csaknem 11 évszázados fényes múlt után. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1894-ben jött létre a francia Pierre de Frédy és Baron de Coubertin kezdeményezésére. Az első újkori olimpiát 1896–ban rendezték meg Athénban. |
Sajnos az olimpiák történetében történtek negatívumok is, és itt nem csak a doppingesetekre gondolok. A legcsúnyább dolog véleményem szerint, ha a politika szól bele a sportba.
Magyarországtól elvettek egy olimpiát, amit 1920-ban Budapest rendezhetett volna meg. Münchenben a terrortámadás 1972-ben, és szintén a politika játszott főszerepet 1980-ban és 1984-ben is.
Remélem ez az idei jubileumi verseny csak a sportról fog szólni, és a mieink tovább gyarapítják majd hazánk éremgyüjteményét.
Szerencsés ember vagyok, ezt már talán említettem. Persze lehet, a szerencse nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Például soha nem nyertem jelentős összegeket, nem örököltem vagyont senkitől, sőt a spontán privatizáció idején sem voltam jókor jó helyen.
Ám volt rengeteg jó választásom, ezek közül az egyik, hogy jól választottam lakhelyet és persze lakótársat is. A kezdetektől, mióta immár 25 éve itt lakom, kedvenc helyem volt a közeli Deseda. A somogyi dombok között csillogó viszonylag nagy vízfelület, s a néhány helyen a széléig futó erdő igazán szép látványt és remek kirándulóhelyeket nyújt.
Egyik kedves időtöltésem a Deseda-kerülés, természetesen biciklivel. Általában a kis kört teljesítem, ez Füredről indulva a szőlőhegyen át egészen a 67-es út hídját igénybe véve vitt körbe a toponári strandig és tovább, vissza a kiindulási pontig.
A két új hídnak köszönhetően a kis kör több mint egy kilométerrel rövidebb lett, s így egy cseppel komfortosabb és az útvonal megváltozásával változatosabb is lett. A piros vonal mutatja a régi útvonalat.
Én, megmondom őszintén, nem igazán várom az aszfaltozott kerékpárutat, bőven elég lenne, ha évente kétszer, tavasszal és nyár közepén bozótvágóval és láncfűrésszel körbejárnák a tavat, eltüntetnék az útra dőlt fákat és megrendszabályoznák a gaztengert kicsit.
megtekinthetik az utolsó Deseda-kerülőről készült képeket.
Ha tőlem megkérdezik: kerülni vagy nem kerülni, én azt mondom, kerülni. Egy óra alatt teljesíthető, s ha nem teszünk mást közben, csak figyelünk a tájra, az útra, akkor egy igazi meditációs kerekezés lehet belőle. Ha többedmagunkkal megyünk, akkor pedig egy remek élmény, egy másfél órányi szórakozás.
Jó utat!
A XIX. század derekán Kaposvár nem volt más, mint egy csendes, álmos városka. Madár ugyan járt erre, de vonat egy szerelvénynyi sem…
A mozdulatlanságból a vasútvonal építése rázta fel a megyeszékhelyt. 1871 áprilisában fogtak hozzá az építkezéshez, és alig egy év múlva, 1872. március 25-én este 8 órakor befutott a koszorúkkal és zászlókkal borított, „Richárd” névre keresztelt első mozdony Kaposvárra, ahol a láttára összecsődült „roppant számú nép” hatalmas éljenzéssel fogadta.
A vasút megépülésével a város iparosai és kereskedői előtt új lehetőségek nyíltak meg, melynek következtében fellendült a gazdasági és a pénzügyi élet. A polgárok látóköre tágult, a város hirtelen virágzásnak indult és így a település külső képe is gyökeresen megváltozott.
1872-ben az első indóház is felépült, ugyanott, ahol a jelenlegi állomás, bár lényegesen szerényebb formában. Miután 1890-ben a MÁV Kaposváron keresztül megteremtette a vasúti összeköttetést Budapest és Fiume között, egyre fontosabb lett a kaposvári állomás, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nagyobb indóházra van szükség.
A vasútállomáson történelmünk megannyi eseménye is átutazott.
A miniszter 1897-ben rendelte el, hogy bővíteni kell az épületet, de a pénzhiány sokáig hátráltatta a munkák megkezdését. 1899. augusztus 9-én fogtak bele az új vasúti indóház építésébe. A munkát viták nehezítették, csúsztak a kivitelezők, de végül is 1900 őszén átadták a ma is látható vasútállomás épületet. A világháború előtt már öt irányból, napi 28 vonat érkezett Kaposvárra, amelynek forgalma Nagykanizsáét és Pécsét is megelőzte.
Bár a blogírás nem munka, úgy gondoltam, a bloggert is megilleti a szabadság, amit én éppen töltök. Ezért aztán ez egy rendhagyó bejegyzés lesz. Emberekről írok most is, meg a szabadságról, de név nélkül.
Az 1970-es években számomra a szabadság a nyár volt. Végigdolgoztuk az egész nyarat, pincérként, lángossütőként, hogy aztán augusztus végén a keresményből kék útlevéllel elmenjünk az Adriára, csoportos úttal, busszal pontosan egy hétre. Semmi sajnálkozás, mert a nyári munka is maga volt a buli. Emlékszem én éjszakai portás voltam, az azóta lerobbant fonyódi Sirály Szállóban.
Reggel első utam a strandra vezetett, majd ott az árnyékban aludtam egy jót a barnulás érdekében. Tele volt a Balaton-part keletnémetekkel, akik ott találkoztak a nyugatnémet rokonaikkal. Egyáltalán nem volt luxus az élet nyáron a Balatonon. Végigvonatoztuk a déli partot szinte fillérekből, aztán kifőzdékben ettünk fillérekért. Akkoriban a sátrazás nem volt ciki, sőt az volt a trendi. A parti kempingek teltházzal működtek.
Mi a helyzet ma? A kemping üres szinte és tulajdonképpen a faházas rész működik csupán. Megszűntek a kifőzdék, csakis méregdrága büfék üzemelnek, jó kis „ balatoni hekket” árulnak, a keszeg eltűnt. Van azonban Balaton Sound.
Gyakran emlegetjük a „Kádár-korszakot”, az olcsó sört és a háromhatvanas kenyeret. Ha elemezzük a 40 évnyi változást, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a két generáció céljai teljesen eltérőek. Régen a társaság mindennél fontosabb volt, az ital és étel másodlagossá vált. Most ez az idősebb korosztály esetében is dominánsabb, mint az együtt töltött idő. Sokan azért nem hívnak vendéget, mert drága. Talán a válság ezt is megoldja majd. Hiszen lehet beszélgetni egy tea és zsíros kenyér mellett is és az együttlét tartalmát nem feltétlenül a vasalt bélszín és a grillgomba emeli magasba.
M. Debrecenből, Á. Óvárról, K. Hamburgból, Cs. Boglárról és A. M. helyből, A. Pestről és majdnem Zs. Skóciából, M. Spanyolországból voltak itt tegnap este és pont ezekről a dolgokról beszélgettünk. Ők mindannyian fiatalok és mégis hasonlóan látják a mai ifjak helyzetét. Minden éjjel elindul a vonat a siófoki éjszakába. Útközben az a cél, hogy az ásványvizes palackba töltött hevenyészett koktéltól mielőbb beálljanak és ha ez nem sikerül, akkor adódik valamicske fű, amitől már nem zavaró a céltalan vigyorgás, a beszédet túlharsogó zene mellett.
Visszafelé kómás alvás, aztán további alvás és józanodás a parton, aztán indul újra elölről, és eltelik a nyár. A másik véglet apartman az Adrián, a harmadik all inclusive egy szigeten vagy hajón. Fénykép a Facebookra, telefontapogatás társas magányban és hetekig lehet mesélni a cégnél, hogy hol voltunk.
Kevesen tudják Szűrös Mátyásról, hogy nem kommunista pártfunkcionárius volt, hanem az első, kemény iskolákon felnőtt professzionális diplomata. Püspökladányi származását mindig büszkén vallotta, s egyszer majdnem bele is bukott abba, hogy kiállt az erdélyi magyarok érdekében!
Kádár kedvelte és tudta, hogy szükség van rá, így eltussolta a fejvesztéshez is vezethető ügyet. Szűrös a rendszerváltás átmenetének államelnöke, utána rövid ideig a Szociáldemokrata Párt vezetője. Igazában profi diplomata és nem pártvezér. Rég nyugdíjas, de ma is aktív, hitelesen a nemzeti gondolat háttérmunkása.
Nyugodt személyiségét és örökös humorát egyszer láttam felrobbanni: 2006-ban a furcsa, gyanúsan és kétségtelenül agyonmanipulált Kossuth tér színpadán. Ebből a kimért, de mindig okos beszédű emberből formává vált az indulat: „Az SZDSZ-nek el kell tűnnie a magyar politikából!” – mondta.
A profi politikusnak igaza lett. Az SZDSZ pártként valóban eltűnt, bár Mesterházy néhány hónappal ezelőtti elejtett megjegyzése szerint „Gyurcsány SZDSZ-t épít”. S a Demokratikus Koalícióban valóban nem kevés volt liberális és szemkilövető, körömlehúzó származék jelenik meg.
De maradjunk Szűrös mostani kijelentésénél! Mint most elmondta, 1982-ben ő jelentette be Tyihonov szovjet miniszterelnöknek - utólag -, hogy Magyarország elkötelezte magát az IMF-nek. Hogyan is? Utólag? A mindenható Szovjetunió vezetőinek, előzetesen háta mögött döntve? A rosseb! - somogyiasan!
Tehát egy igazán hiteles tanú szerint 1981-ben csődben voltunk, de a szoci állam és főleg a szoci elit azzal tudta még 9 évig fenntartani magát és előkészíteni saját útját, hogy az országot belevitte egy kétes adósságba
Szűrös elmondja, hogy a Magyar Népköztársaság bajba jutva megkísérelt kölcsönt felvenni a nagy SZU-tól (Melyet az olajválság részünkről éppen annyival gazdagított, mint amennyivel minket elszegényített, magyarul ő szedte be a nagyobb olajár épp annyi hasznát, amit megfizettünk.). A többi szocialista ország sem tudott kölcsönt adni, sőt a Német Szövetségi Köztársaság sem vállalta. Maradt a csőd vagy az IMF!
No, most kapaszkodjanak!