Olvasónapló 3. (Várakozás és szerelem)

„Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”, a fülembe Karády Katalin, miközben arra készülök, hogy ismét olvasmányélményeimet osszam meg önökkel. Két könyv adja az apropót és hívja elő bennem a régi klasszikus dalt. Ha Jin Várakozás és Márquez Szerelem a kolera idején című könyve, ha röviden össze akarnám foglalni őket akár így is szólhatna: Egy szerelem története, melyben a szerelmesek a társadalmi normák szorításában várakoznak, hogy szerelmük beteljesedhessen.

Bizony így is lehetne mondani, ám elolvasva a párhuzamok ellenére is két külön világ tárul fel előttünk, a kommunista Kína titkos és szinte nem is élt élete és Dél-Amerika Márquezesen szerteágazó burjánzó valósága, ám mégis többé-kevésbé ugyanazokkal a megpróbáltatásokkal szembesíti a szerelmeseket. Várni a beteljesülésre, várni valamire, amire nagyon vágyunk és aminek az eljövetelében hinnünk kell, s csak hinnünk lehet, tenni érte valamit is szinte képtelenség.

Két távoli kultúra és két közeli élmény. Ez a kettős azt üzeni, hogy egy vérből valók vagyunk te meg én, hogy az ember mindenütt ember.

Ez a hit ad erőt Linnek és Mannának, Florentinónak és Ferminának, hogy 17 illetve 53 évig megőrizze szívében a szerelmet, s átvigye fogai közt tartva az áradó évek zúgóin át a túlsó partra. Miként a hívő ember, aki fejét leszegve reménnyel mondja: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Igen, várok rád szerelmem, amíg el nem jössz, hirdeti a kínai és hirdeti a dél-amerikai író műve. Két távoli kultúra és két közeli élmény. Ez a kettős azt üzeni, hogy egy vérből valók vagyunk te meg én, hogy az ember mindenütt ember. Kitalálhat ezerféle társadalmi rendszert, sokféle rituálét, ám amikor egyedül marad szíve fájdalmával és reményével, mindenütt ugyanarra a következtetésre jut.

A kutyák lelke

Életem kutyája Buksika volt, a kuvasz. A kéthónapos gombóc a lábam mögé bújva morgott mindenkire, én voltam neki a falkavezér és az Isten egy személyben. Igazi társ volt fiatal éveimben és olyan bátorságot adott, amit most két puskával a vállamon sem éreznék.

Buksinak lelke volt. Minden pillanatban azt éreztem, hogy gondolkodás nélkül meghalna értem. Sokat kirándultunk erdőkben és egyszer megtámadott bennünket egy kóbor nagytestű kutya két társával együtt. Rettenetes harc volt, de egy karcolásnyi sebet sem tudtak rajtam ejteni, pedig hárman voltak.

Aki látott már megvadult kutyákat harcolni, az tudja, miről beszélek. Amikor azt látod, hogy a te kis simogatnivaló, bújós Buksikád vadállattá vedlik és felméred, hogy akár egy roppantással téged is megölhetne, de most éppen úgy véd, hogy saját életével sem törődik, akkor egy olyan örök és elválaszthatatlan kötelék alakul ki ember és állat között, amit a háborúban a harcostársak éreznek.

Buksikát megmérgezték, mert nem tudta megtanulni, hogy nem fogadunk el ínyencséget idegenektől. Kiskorában kellett volna erre Őt megtanítanom, de nem gondoltam, hogy erre valaha szükség lesz.

Na, itt térnék át az emberekre. Buksika a jóindulatának lett az áldozata és az én elővigyázatlanságomnak. Mindketten azt hittük, hogy ez nem történhet meg. Erősnek éreztük magunkat és az aljasok jóindulatot színlelve használták ezt ki. Ételt hoztak neki, bízott bennük és nem sejtette az alávaló szándékot a finom húsillat mögött. Kérdezem én a kutyám helyett is, mint ember, hogy lehet-e úgy élni (akár egy kutyának is), hogy a jó mögött sejtse a rosszat, a gyilkot? Lehet-e a húst és a jót megvetni, azzal az előítélettel, hogy hátha mérgezni akar? Még, ha lehet is, kérdezem: érdemes-e?

Buksika 25 éve halott, de nem ér annyit néhány alávaló kutyagyilkos, hogy minden ételt tartó kézbe beleharapjunk. Az évezredes beidegződést nem lehet tagadni és nem is érdemes. Aki ételt nyújt felénk, az jó ember, aki puskát, az rossz és nem lehet megnyalni a puskát tartó kezet és harapni az ételt tartót, mert akkor felfordul a világ kutyáknak és embereknek is. Akik hitük áldozatául esnek, azok mementók az utókornak és ezerszeresen bizonyítják, hogy a jó utat érdemes követni még az életünk árán is.

Több mint döbbenet! Mérhetetlen kifosztás!

Még elérhető e blog megjelenésekor az ATV honlapján az a néhány , mely az offshore cégek vagyonát közli nemzetek szerint. A „Tax Justice Network” - mondjuk „Adó igazságosság hálózat” - elemzése szerint Magyarország egyes lakosai méretéhez és lakosságához képest kiemelt összegeket kezelhetnek az adóparadicsomokban.

Természetesen régóta vannak híreink arról, hogy sokan előnyben részesítik a Kajmán és Seychelles szigetek, esetleg Ciprus adóparadicsomait. A döbbenet oka nem is az, hogy egyes vállalkozók a hazai – egyébként más európai országokhoz képest igen barátságos - adórendszer helyett a 3-4 % adót kérő és a cégtulajdonosoknak névtelenséget biztosító helyekre viszik pénzüket.

Az igazi kérdés az, hogyan és mikor vándoroltak ki ezek az összegek!!! A nagyságrend is fontos: a fent említett szervezet szerint Magyarországról 242 milliárd dollár került ki az adóparadicsomokba, döntően 1980 és 1990 között.

EZ AZ ÖSSZEG MINTEGY HÁROMSZOROSA A FENNÁLLÓ ÁLLAMADÓSÁGNAK!!!

S ez a pénzmennyiség akkor „költözött ki” természetesen névtelenséget keresve, amikor Magyarországon még nem léteztek jelentősebb magánvállalkozások! Úgy is mondhatjuk, 1980 UTÁN A MAGYAR ÁLLAMVAGYONT ISZONYATOS MÉRTÉKBEN MEGCSAPOLTÁK, természetesen hatékony és szervezett formában, amely - mint a cikkek említik - a titkosszolgálat és a nekik dolgozó külkereskedők együttműködésén alapult!

Ha az ember ilyen adatot hall, természetesen elgondolkodik, hogy az valós lehet-e? Magát a cikket hitelesíti, hogy Róna Péter a neves közgazdász is nyilatkozik a tárgyban, megemlítve a titkos pénzkivitel tényét, természetszerűleg beszélve annak nagyságrendjéről, s arról is, hogy Magyarországon vannak különlegesen gazdag emberek (akiknek talán nevét sem ismerjük, tenném hozzá.)

Megjegyezném, hogy ezek az ügyeskedők döntően olyan körökből kerültek ki, melyek már a szocializmusban is hálózatosítva voltak.

Saját információm is van, mely mindezt megerősíti. Egy évtizede szakértőként végigültem a olajhamisítási ügyeket vizsgáló parlamenti bizottság nyílt üléseit, s ott a szünetekben folyó megbeszéléseken bizony elhangzott, hogy a '90-es évek elejére a GDP egy-kétszeresese „párolgott el” az országból.

A pénz

Pénz minden olyan meghatározott értékkel bíró tárgy, amely a kereskedelmi forgalomban hosszabb-rövidebb ideig mint állandó fizetési eszköz használatos, amelynek átadásával dolgokat lehet megvásárolni illetve adósságokat lehet törleszteni. A pénz értékének csökkenését inflációnak, növekedését pedig deflációnak nevezzük.

Miért akarok most a pénzről írni? Mert másról sem szólnak a napi hírek, mint eladósodott emberekről, országokról, földrészekről. Olvasom és nem értem, hogy is van ez? Tegnap még a világ legjobb cége, a leggyorsabban növekvő gazdaság a földrészen.

Nézem és hallgatom, bedőlt bankok sokasága. Óriási adósságállomány a lakosságnál. Csődeljárás, árverezés. Országokat leminősítő, senki által soha meg nem választott hitelminősítő intézetek.

De aztán felébred az ember, nyílik a szem és a tudat kezdi érteni a dolgokat. Megtudja: a kihelyezett hiteleknél tíz egységnél kilencnek nem volt fedezete. A mesterséges manipuláció.

A tegnap még leminősített ország fizetési eszköze egyszer csak szárnyalni kezd. Hallgatom a neves közgazdászt, aki valamilyen latens csoportokról beszél, amelyek a gazdaságot manipulálják.

A bank ernyőt ad, mikor süt a nap, és amikor esni kezd, visszaveszi.

Harris Joanne

Nézzünk-e magyar focit?

A válasz egyszerű, ha röviden akarjuk megválaszolni: Igen nézzünk, ha olyan kis csapatnak drukkolunk, melynek a tagjait személyesen ismerjük, amelyik lakhelyünket képviseli valamelyik alacsonyabb bajnokságban és amúgy „első osztályú” csapatot ne nézzünk. Ennyi.

Persze a válasz második fele néhányakat esetleg felbőszít, jöjjön hát egy hosszabb válasz is. Imádom a focit, erről ezen a blogon is írtam már. Ilyenkor nyár vége felé, általában ráfanyalodok a korán kezdődő magyar bajnokságra. Most is ez történt, megnéztem éppen 4 meccset, azért ennyit, mert az első után maradt bennem némi hiányérzet, a második után ez fokozódott, a negyedik után pedig úgy gondoltam, szurkolói kötelességem figyelmeztetni mindenkit, hogy inkább nézzen ismétléseket, ha már nem bírja ki foci nélkül.

A mi kedves bankelnökkel megerősített bajnokságunk egy vicc. A csapatok többségében futottak még, illetve levezető magyar játékosok, középszerű délszlávok, gyors és erős, de falábú afrikaiak és mostanában a spanyol másodosztály kispadjáról elkívánkozó hispánok próbálják elhitetni a közönséggel, hogy érdekli őket az, amiért még pénzt is kapnak.

A legjobb magyarok többsége valahol külföldön koptatja a padot vagy próbál a fakóban olyan teljesítményt nyújtani, hogy legalább a padig eljusson.

Ennek az én olvasatomban egyszerű okai vannak, a foci „profi” változata lemásolja az adott ország gazdasági és társadalmi berendezkedését. Egy simlis országban, ahol nem csak a teljesítménnyel, de ügyeskedéssel, csalással is lehet boldogulni, sőt néha könnyebben, mint kemény munkával, ott a fociban is ezek a nem éppen üdvözlendő tulajdonságok vezérlik a dolgokat. Egy országban, ahol a nemzeti érzés módszeresen irtva volt, és bizonyos médiumok ma is mint a fasizmus kezdeményét ábrázolják, nos, ott nem csoda, ha a simlin, s az internacionalista multikultin felnőtt labdarúgó nem képes férfiasan az utolsó leheletéig küzdeni.

Persze mindenki várja a feltámadást, de az valahogy folyamatosan késik, a lelátók üresek, és az adófizető, s a focit nem is szerető állampolgár joggal morog, ha arról hall, hogy akár egy forintot is erre minden haszon és eredmény nélküli sportágra költöttek az adójából.

Anyám titka

80 évesen még simán ledominált hármunkat, de most 5 év elteltével már látunk esélyt az egyenlő küzdelemre. Persze ez régen idegesítő volt, hogy nem vehetjük fel Vele a kesztyűt, mert mindent jobban tud.

Megint jönnek, masíroznak

Bándy Kata meggyilkolása az egész országot megrázta, és felrázta.

Indulatok, vélemények, ellenvélemények, ellentétek, viták kísérték az egész ügyet. Elmondható azonban, hogy  az ország többségét a részvét és a gyász jellemezte. Hétfőn eltemették. A család kérése az volt, hogy senki ne használja fel ezt az esetet politikai demonstrációra, saját helyzetének erősítésére. A kérést értette a többség, akiknek szólt, de a nemzet nagy része is.

Egy igen kis csoport, azonban nem akarta érteni. Nekik a gyász nem, csupán az alkalom volt a fontos.

Micsoda lehetőség, bemutatni a cigány bűnözést. Saját nézeteiket igazolni, hogy a cigányok nagy része bűnöző, s velük kemény kézzel kell elbánni, tehát a jobboldali, néha majdnem félkatonai jellegű szervezetekre bizony szükség van. Ez az önigazolás pillanata.

Aztán van, akinek ez kevésbé sikerül. Marad a bandában, vagy keres másik bandát magának. A csoportos erőszaknak gyakran ez a bázisa, de valószínűleg a szélsőséges csoportosulásoknak is egyik alapköve. Hazai és nemzetközi sikerfilmek mutatták be, művészi eszközökkel a gyáva ember erőssé válását egy-egy diktatúrában.

Pályázó ország, avagy mit mutat az ausztriai példa

Meggyőződésem volt akkor is, ma is, hogy ezt a kacifántos pályázati rendszert azért találták ki, hogy csak bizonyos körök tudjanak annak megfelelni. Kidolgoztak egy olyan sajátos nyelvet biró, komplikált rendszert, amit fehér ember nem érthet meg.

Csupa jó hírek jönnek!

Bögönyben elindult a mi postásunk kihordani a leveleket és a nyugdíjakat. Már a vége felé járt, mikor Gizi néni portájáról kirontott egy yorki és elkapta postásunk lábikráját. Józsi, a postás lehajolt, és jól megharapta a kis fenevadat. A bajok csak ezután kezdődtek. Gizi néni elrohant az állatorvoshoz a kutyájával, az orvos meg véletlenül éppen a bögönyi állatvédők elnöke volt. A doki azonnal fel is jelentette a postás Józsit állatkínzás miatt a bögönyi rendőrségen. A karhatalom kiszállt és postás Józsit jól karanténba helyezte, ugyanis nem tudta igazolni, hogy van veszettség elleni oltása.

Képek, írások és egy életképesnek bizonyult képtelen ötlet

Első kötetem honoráriumából még a számítógép korszak előtt, tudtam venni egy  szövegszerkesztős írógépet, aztán már csak több-kevesebb saját példánnyal jutalmazták a kiadók buzgalmamat. Így lett számomra az irodalom művelése és terjesztése egyfajta misszió,  önmagamtól vagy kitudja kitől kapott küldetés, melynek haszna sem anyagiakban, sem másban nem, csupán önmagában létezik.