Az uniós támogatások különleges természete
A nyáron többet utazik az ember, és ha nem is nagyon figyeli, akkor is szembeötlő, hogy Magyarország teljesen egyenlőtlenül fejlődik. Már ahol fejlődik. Minél több év telik el a rendszerváltás óta, annál nagyobb lesz a vidék és Budapest (és környéke) között a különbség.
Gyakorlatilag ma a fővárosban és vonzáskörzetében az ország tízmilliós lakosságából három millió ember él. Az uniós források nagy része is ide kerül, ahogy Budapesten, vagy a pesti régióban telepszik le a legtöbb külföldi középvállalat is. Hiába épültek fel az autópályák, gyakorlatilag Tatabányánál, Székesfehérvárnál vagy Kecskemétnél szinte véget ér az ország.
Vannak persze kivételek. Az Audi nagyberuházásából profitáló Győr, az Ausztria-közelségét kihasználó néhány nyugati terület. Vagy egy-két kiemelkedő, a településéért sokat vállaló vezető által irányított város, mint például Debrecen vagy szerencsére Kaposvár is.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az ország területi-gazdasági fejlődése megnyugtató lenne. Vidékre leginkább olyan fejlesztések jutnak az unióból, amelyikek szép, látványos eredményeket hoznak, amíg megvalósulnak. Főterek, várak, kastélyok, múzeumok, más kulturális létesítmények épülnek-szépülnek. Aztán pedig indulnak a hétköznapi gondok: miből is tartsuk fel ezt a felújított beruházást.
Úgy tűnik, az Európai Unió vezető államainak esze ágában sincs olyan támogatásokat kiírni, adni, amelyek komolyan és tartósan megváltoztatnák egy ország gazdasági erejét, termelő bázisát. Amelyek például a nagyon nehéz helyzetben lévő magyar családi kis- és közepes vállalkozások helyzetén, termelékenységén jelentősen javíthatnának.
Jó példa erre a pécsi Tudásközpont. Az uniós pénzek addig tartottak, amíg felépült egy csillogó-villogó épület. Majd beköltözött a megyei, a városi és az egyetemi könyvtár, kiegészítették néhány egyetemi előadóteremmel, és most ott van a város, a megye és az egyetem „nyakán” egy nagyon szép monstrum, csupa olyan funkcióval, amelyik addig is volt, semmit sem termel, csak fogyaszt. Amíg a falak állnak, ez így is marad.
Hasonló sors vár a most szétosztott 47 milliárd EU-s pénzek nyerteseire is. Attól, hogy a bajai halfőző fesztivál kapott 1,6 milliárdot, még nem lesz olcsóbb a halászlé, de a felépített halfőző-valamiket is majd fent kell tartani, munkatársaikat fizetni kell. Ahogy a hatvani Vadászati Múzeumot is, amint elköltötte a most elnyert 3,1 milliárdot.
Nincs értelme folytatni. Szó mi szó, kellenek az ilyen fejlesztések is, persze leginkább akkor, ha már minden egyéb megvan. Úgy tűnik, az Európai Unió vezető államainak esze ágában sincs olyan támogatásokat kiírni, adni, amelyek komolyan és tartósan megváltoztatnák egy ország gazdasági erejét, termelő bázisát. Amelyek például a nagyon nehéz helyzetben lévő magyar családi kis- és közepes vállalkozások helyzetén, termelékenységén jelentősen javíthatnának.
Minden vállalkozó jól tudja, hogy mi mindent lehetne 47 milliárdból, illetve ennek részéből produkálni. Olyan ipari-mezőgazdasági-kereskedelmi fejlesztéseket, amelyek hasznot hozhatnának az országnak, amelyek munkahelyeket teremtenének, és nemcsak nem kérnének később eltartást, hanem komoly adókat fizetnének be a közösbe.
Ezek azonban hosszú távon konkurenciát jelenthetnének a francia, angol, német vagy osztrák vállalkozásoknak. Talán nem véletlen, hogy ilyen vállalkozási támogatásokról alig hallunk. Ha vannak is, azok maradnak főként Budapesten és környékén, ahol ugye a legtöbb vállalkozás már nyugati tulajdonban van.
Miközben az ország nagyobbik része menthetetlenül leszakad, és egyre távolodik Európától.
