A chat-élet
1975-ben, az egyetem előtt Zolti elment katonának egy évre. Minden nap kaptam egy levelet és Ő is kapott minden nap egy levelet. Néha rózsaszínű volt, néha fehér, néha meg rajzoltam rá - attól függően, hogy milyen volt a napi hangulat. Válaszokat írtunk az el nem hangzott kérdésekre és néha egy időben jött meg a kérdés a válaszra.
Ezek a levelek már nincsenek meg, de évtizedekig a padláson lapultak színes szalaggal összekötve. Sosem olvastam el őket újra, hiszen egészen mást jelentettek volna, mint akkor. Mindenkinek van hasonló emléke. A rezonancia érzése ez, ami teret és időt átível. Sokszor magunkból írjuk ki az érzelmeket és ettől egy testen kívüli érzés jön létre.
Írni nagyon jó, és ez lassan elmúlik a felgyorsult kommunikációs csatornák miatt. Azt mondják, a papír mindent elbír. Ebből annyi igaz, hogy egy párbeszéd során sosem mondanánk ki azokat a szavakat, amiket leírni viszont képesek vagyunk. Zoltival sosem szeretnék találkozni, mert lerombolná azokat az érzéseket, amik akkor tomboltak bennünk - a távolságnak is hála. Rostockban tanult, azóta Svájcban él, tehát kevés az esély erre, nem keressük egymást.
Ez volt a chat őskora.
Órákon át a papír fölé hajoltunk, átmásoltuk, ha meggondoltuk a leírtakat, és közben azt éreztük, hogy akinek írunk, velünk van. A sarokig menni, ha jön a postás és feltépni a borítékot - kiváló izgalom volt.
Kivárni a dolgokat. Várni és izgulni, hogy milyen válasz jön, illetve jön-e már válasz a napokkal ezelőtt feltett kérdésre. Ennél már csak nagyanyáink kora volt izgalmasabb, amikor lóháton hozták a levelet, vagy a halálhírét a távolba szakadtnak.
Az izgalmak ma is működnek, csak a forma lett más, a neve CHAT, meg email. Kézzel szinte már alig írunk, talán már nem is tudunk írni (Gondoljon mindenki bele, hogy mikor írt utoljára kézzel levelet valakinek, amit postán küldött el!). Nem izgulunk, nem várakozunk, mert fénysebességgel érkezik a válasz.
Régen voltak hosszú téli esték, amikor kötöttünk, horgoltunk, zenét hallgattunk és ezt átvette az információvágy, a chat és a mobiltelefon. Látszatra többek vagyunk, de ritkák a mély kapcsolatok, rohanunk az idő után és még éjfélkor is csörög a mobiltelefon.
A levelezés izgalmát átvette a chat. Kevésbé kidolgozott, mert gyors, rövid és lényegre törő. Nagy különbség a levélhez képest, hogy minden mondatra azonnal jön a válasz. A levélben lamentálunk, mert nem tudjuk előre, hogy milyen a reakció, a chatnél ezt azonnal megkapjuk és ettől függ a folytatás. A beszélgetés emiatt gyakran vakvágányra fut akaratlanul, hiszen hangulatfüggő.
Most persze mindenki azt gondolja, hogy az öregek pesszimizmusa, a "bezzeg az én időmben” szól belőlem, megvetve a mai fiatalokat. Óriási tévedés. Próbálok egy jó hasonlatot keresni.
Igazi magyar műfaj az operett. Szép lassú, szájbarágós és nincs ember a közönségben, aki ne értené a cselekményt, nagyon szeretem. Vele szemben a musical áll, ami egy felgyorsult tempójú produktum. Tánc és zene összhangja, vizuális élmény, a zene és ének élvezete mellett röpködnek a szereplők, valódi énekes cirkusz, fények és effektek. Nagyon kell figyelni, hogy mindent képes legyen megragadni a néző. Nagyon szeretem, de többször meg kell néznem. Körülbelül ez jelképezi a levél és chat kapcsolatát. Egyik sem több a másiknál, csak más.
Duplán próbáljuk élni az életet és ettől azt hisszük, több lesz. Régen voltak hosszú téli esték, amikor kötöttünk, horgoltunk, zenét hallgattunk és ezt átvette az információvágy, a chat és a mobiltelefon. Látszatra többek vagyunk, de ritkák a mély kapcsolatok, rohanunk az idő után és még éjfélkor is csörög a mobiltelefon.
Évente megpróbálunk kiszakítani néhány hetet a pihenésnek, de félünk, hogy lemaradunk és visszaugrunk a mókuskerékbe. Év közben mondogatjuk, hogy majd nyáron... Megint eltelt egy nyár, kezdődik az iskola és a munka. Most felpörgünk és várjuk az év végét.
