A rasszizmusról őszintén
A cím jól hangzik, de nem igaz. A rasszizmusról őszintén írni nekem nem lehet, még akkor sem, ha éppen igen vegyes, több nemzetiségű és távoli vidékekről, összeverbuválódott családból származom. Nem lehet, mert nem vagyok lehetséges célpontja a kirekesztésnek, és nem vagyok tagja annak az elitnek, akinek a véleménye valamiért ebben a témában egyedül elfogadható.
Mivel nem írhatok őszintén, így a kor politikusi és egyéb közéleti divatját követve hazudni fogok, ha bárki, bármilyen kifogást talál mondandómban, az vegye figyelembe ezt a tényt. Innentől bármit mondok, nem használható fel ellenem, hiszen nem igaz vagy nem úgy igaz, esetleg fordítva.
Most, hogy ilyen remekül előre kimentettem magam minden és mindennek az ellenkezője alól, akár írhatnék is a rasszizmusról, de minek?
Az a tény pedig, hogy nem írok róla, a magyar válogatott legutóbbi meccsének és a Bundesliga nyitómeccsének köszönhető. Aki látta az elsőt, az tudja, miről beszélek, aki látta a másodikat, az szintén. A bölcsen lemaradóknak csak annyit, hogy az elsőn egy szurkolói csoport az ellenfelet gyalázta származása miatt, a második pedig úgy kezdődött, hogy a csapatkapitányok felolvastak egy nyilatkozatot, hogy a rasszizmus az bíz' csúnya dolog és ők erősen ellenzik.
Kérdezem én: a foci közönség vajon csupán a rasszizmus miatt ítélhető-e el, vagy az sem járja, ha a bíró, a partjelző, esetleg az ellenfél edzője, tiszta árja játékosa ellen fogalmaz meg édesanyját és egyéb hozzátartozóját rossz színben feltüntető állítást?
A kérdés költői, ám a válasz korántsem az. Ezt már tudja az az angol ligában játszó játékos is, aki csak annyit kérdezett: ”Kedves néger barátom, mi lenne, ha a lábam helyett inkább a labdát rugdalnád?” 8 meccses eltiltást kapott. Míg, ha a négert kihagyva azt mondja: „kedves barátom, ne rugdalj, hisz oly sokszor tettem boldoggá szülőanyádat, hogy ezt a bánásmódot nem érdemlem meg”, akkor esetleg nem kap semmit, illetve kap a másiktól egy nagy taslit, s akkor az megy zuhanyozni és azt tiltják el pár meccsre, miként megtörtént már ez nemegyszer. A példa mutatja, hogy az emberi méltóság rasszok emlegetése nélkül is megsérthető.
Én például kifejezetten sérve éreztem magam, amikor Berlinben a Reichstag oldalán hazánkat és benne Horn Gyulát dicsőítő emléktáblát olvastam, egy pillanatra félve sandítottam körbe, tudják-e vajon a körülöttem állók, hogy én is, miként Horn, szegről-végről magyar vagyok, magyarságomat ott akkor éreztem először és utoljára terhesnek.
Szóval küzdjünk csak mindannyian a rasszizmus ellen, s a szemünk se rebbenjen, ha éppen külsőnkre, anyagi helyzetünkre, vagy földrajzi származásunkra tesznek megjegyzést. Az nem számít, a lényeg, hogy fehér testvéremnek senki ne hívjon minket, mert akkor dühbe jövünk és miként Spencer kolléga, halálra nevetettünk mindenkit.
Tehát összefoglalva, míg a rasszizmus a maga nyersességében elítélendő, addig az ellene való folyamatos küzdelem, igazából csupán ködszurkálás, mert az igazi rasszistákat nem hatja meg, a többieknek meg nincs szüksége rá, hiszen ők nem érintettek.
Könnyen mondom ezt, hiszen én - ellentétben sok honfitársammal - nem félek, legalábbis nem félek csak úgy általában, bele a vakvilágba.
Könnyen mondom ezt, hiszen én - ellentétben sok honfitársammal - nem félek, legalábbis nem félek csak úgy általában, bele a vakvilágba. Ezért is csodálkozom rá a tv-ben azokra, akik azt mondják: „FÉLNEK AZ EMBEREK”, csak úgy általában mondják ezt, s ezzel elkövetik ellenem a legdurvább kirekesztést, hiszen ha az emberek félnek én meg nem, akkor én ugye nem vagyok ember.
Na, szépen állunk, gondolom a kirekesztést ellenzők szépen kirekesztettek, hova forduljak most? Persze a kérdés költői, nekem, az emberi fajból a csúnyán kirekesztettnek itt van ez a fórum, itt akár tiltakozhatnék is, de nem teszem, inkább megpróbálok félni kicsit. Persze nem egyszerű okot találni, de azért, ha a közüzemi végszámlákra gondolok, némi félelemmorzsát mégis csak felfedezek.
Itt pedig visszatérhetünk a Reichstag oldalához, s beláthatom: a németeknek ott is igazuk volt, nemcsak a foci pályán, hiszen visszatérésemet az emberi fajba az energiaszolgáltatóknak a horni időkben gyökerező privatizációjának köszönhetem.
Rettegjünk hát együtt testvéreim, rasszizmustól, végszámlától, farkasembertől, kinek mi tetszik. A lényeg: egy vérből valók vagyunk mindannyian, jogunk van félni és küzdeni a félelem ellen, hogy közben mással is foglalkozhatunk-e, számomra még nem világos, de majd csak rájövök, ha elegendő meccset nézek, s a szünetben atv-t.