Érseki mise Varsóban - a magyar nemzetért
Október 6-án, az aradi vértanúk napján, a Cze(n)stochówai Fekete Madonna ünnepének előestéjén Hoser érsek úr mondott misét a varsói katedrálisban. Mire odaértünk, állóhely is alig akadt, de a magyaroknak foglalt ülőhelye volt a szentély azon részén, mely egykor – s talán most is – a kanonokok padsora, a szembemiséző oltár mögött.
Ritkán élhettem meg életemben azt az áhítatot, amit e mise nyújtott. A mély hit Istenben és jövőben – lengyel és magyar jövőben – az egész misét áthatotta, átitatta. Hosszú sorok álltak a hat áldoztató kehely előtt.
Az érsek úr és a jó néhány áldozópap által celebrált mise a szereplők nagy száma ellenére inkább az egyszerűség és fennköltség különös kombinációja volt. Hiányos nyelvtudásommal az érseki szentbeszédnek csupán körvonalait értettem, de az nem volt kétséges, hogy II. János Pál pápa, a világ kereszténységének és a lengyelek öntudatának talpra állítója egész szellemisége áthatotta ezt a prédikációt.
Mintha boldog II. János Pál pápa felélesztette volna azt a lengyel – és közép-európai – keresztény szellemiséget, mely a tatár és mongol, majd oszmán birodalom támadása ellen, súlyos harcok és megpróbáltatások során – megőrizte a nyugati kereszténységet és saját kultúráját.
Mondhatnám saját magyar kultúránkat is, mely történelmileg szinte szétválaszthatatlan a lengyel történelemtől és kultúrától. Mint ikertestvér sorsa válaszol nékem – nekünk – a lengyel sors és kultúra.
Annyi lenne a közös múlt és lehetséges közös jövő, de nehéz áttörni két gazdag és értékes nyelv megtanulásának súlyos nehézségeit, visszhangzott később Lublinban keresztény csúcsértelmiségiek elemzése!
A varsói érseki misén és utána a körmenetben azonban ott volt a lengyel és magyar szó, a közös ima és az énekben is megjelenő fohász.
A mise végén az érsek egy imával külön köszöntötte a magyarokat. Szavai után a szentélyben, a velünk szemközti padsorból kilépett egy fiatalasszony, s felcsendült ősi, sok évszázados himnuszunk, a „Boldogasszony Anyánk , régi nagy pátrónánk”. Felcsendült egy szál női hang, és valami különlegesen ékes, ősi, sok évszázad előtti kiejtéssel töltötte be a katedrális hatalmas terét, s talán ezernyi lengyel és maroknyi magyar szívét.
Találgattam, ki énekel. Lengyel ilyen tökéletes ősi magyar kiejtéssel ugyan nem lehet. De magyar sem, hiszen ezt a tiszta forrást már elfedi modern „kultúránk”. Talán a csángó magyar Petrás Mária ismeri ősi múltunk e csodálatos kincsét. De nem ő volt: mint később megtudtam, egy kárpátaljai magyar énekesnő, ki lengyelhonban él.
Találgattam, ki énekel. Lengyel ilyen tökéletes ősi magyar kiejtéssel ugyan nem lehet. De magyar sem, hiszen ezt a tiszta forrást már elfedi modern kultúránk.
Ezután a katedrális előtt gyülekezett a nép, a misét végig hallgatók talán kétszerese, hogy részt vegyen a körmeneten, mely azonban nem a templom körül, hanem a katedrálistól a hídon át Varsó várának főteréhez indult, sokak által hordozva hatalmas fakeresztet vittek. Mindenki gyalogolt, de volt, aki kerékpárt tolva csatlakozott, s volt, ki rokkantkocsit kézzel hajtva ment.
A „bűnbánat menete” a rózsafüzért imádkozta, néha megállva valaki beszédet mondott. Istenről, nemzetről, nemzetek közötti kapcsolatokról, korunk problémáiról. Az ima döntően lengyelül folyt, de egy stációnál magyarul kezdődött az Üdvözlégy első szakasza és ezernyi lengyel válaszolt reá. És ugyanez ismétlődött ukránul is.
Amikor hirtelen eleredt a zápor, az egyik lengyel annyit mondott: ez mindig a bűnbánat menete.
Aztán elérkeztünk a vár főterén lévő Szentháromság szoborhoz. A férfiak felállították a hatalmas fakeresztet. És következett a záróima, majd ének három nyelven.
Először lengyelül egy szóló ének, melyet a tömeg is énekelni kezdett. Ezután kis ukrán kórus, majd a kis magyar küldöttség képviseletében Éva, saját feleségem, kinek egy szál hangját nemcsak az elektronika erősítette, de a vár falai is.
Ez az este nemcsak a lengyel-magyar barátság egy eseménye volt, hanem két sajátos, de testvéri nép közös fohásza! Amen.
