A fehér bot

Kisgyerekkoromban szájtátott kíváncsisággal néztem a városi forgalomban közlekedő vakokat és esténként néha csukott szemmel közlekedtem az ismerős lakásban, hogy megtapasztaljam, milyen lehet a láthatatlan világban élni. Amikor kisiskolásként elolvastam Sheila Hockent¹ történetét, titkon egy olyan vakvezető kutyára vágytam, mint Emma - persze anélkül, hogy megvakulnék.

A munkám során szem előtt kell tartanom az akadálymentesítést, az épületek és a közterek taktilis jelekkel és Braille-feliratokkal való jelölését, a tájékozódást segítő vezetősávok és figyelmeztető jelek látók számára kiismerhetetlen világát. Amikor a Mozi felújításakor úgy döntöttünk, hogy kihelyezzük az épület arányos bronz mását, hogy a vakok is megtapasztalhassák az épület tömegét és a homlokzatának plasztikusságát, egyszerre éltem át életem egyik legfelemelőbb és legmegrázóbb élményét építészként.

Vak segítőm végigtapogatta a kis mozi elkészült gipszmodelljét én pedig közben elmeséltem neki azt, amit a kezével „lát”. Megrendült áhítattal vallotta be, hogy soha el nem tudta képzelni, hogy egy épület ennyire szép lehet. Ami nekem természetes volt, az számára egy addig soha nem tapasztalt megdöbbentő élmény volt.

Szombaton eljutottam a „Láthatatlan kiállítás”-ra Budapesten. Szorongva és vakon bízva próbáltam követni a hangot, ami vezetett - Ferit, a látássérült idegenvezetőnket. Kapaszkodtam a hétéves lányom kezébe, és döbbenten éltem át, hogy mennyire magatehetetlen és elveszett vagyok a sötétség világában. Ami vak vezetőmnek természetes volt, az számomra egy addig soha nem tapasztalt megdöbbentő élmény…

¹ Sheila Hockent: Emma meg én

A fehér bot története

Guilly d’ Herbemont francia grófnő a 1930-as években figyelt fel a vakokat fenyegető veszélyekre a nagyvárosi utcák forgatagában. Rájött, hogy egy megkülönböztető, de ugyanakkor segítő tárgy támogatná a nem látókat. Ekkor ötlött fel benne a fehér bot gondolata, ami már távolról is feltűnő, ugyanakkor „hosszított karként” is használható, így a vakok az útpadkákat és a falakat baleset nélkül megtalálják, és képessé válnak az önálló közlekedésre. A bot 1938-ban lépte át Svájc határát, ahol törvénybe foglalva tudatosították a lakosságban jelentőségét és a közúti forgalomban elfoglalt kitüntetett szerepét.