A kis Schmuck bocsánatot kért

Schmuck, a zöldségkereskedőből a Marczibányi téren szakoktatóvá vált későbbi politikus, Horn Gyula bizalmasa sajátos jelenség a magyar politikában. Már csak a mérete miatt is, kb. kétszerese egykor volt Gyulának. Egyszer egy pláza kávézójában közelről láttam.

Kétségtelen, a legkiválóbban öltözött politikusok közé tartozik. Súlya nem kilogrammban, hanem politikában mérve, ma 40-80 ezer szavazót hordoz. A Tisztelet Társasága révén ennyi nyugdíjast.
Schmuck bocsánatkérése a baloldali szavazóktól két dolgot üzen.

1./ Szerinte a baloldal csontkeményen elveszíti a választást.
2./ Őt meg nem veszik be a buliba, mely szerintem már rég nem nyertes buli.

40-80 ezer szavazat penge pontossággal fontos lehetne, ha lenne még kérdés. Kérdés meg nincs: visszaidézem! A baloldal csontkeményen elveszíti a választást.

De hát hol van ma „baloldal”, kérdem nemzeti oldaliként, s hova tűnt 1944-45 óta?

Alapok 2014-re

Ne mínusz kilókat, sok pénzt vagy sikert várjunk a következő évtől, mert nem ezektől lesz gazdagabb az új évünk, és jobb a közérzetünk. Ezek csak aprócska boldogságpillanatokat adnak, rövid ideig tartó, és tovaillanó elégedettségérzést. Én erős alapokat kívánok mindenkinek. Igazi otthon-alapokat.

Életterünkről, környezetünkről, lakóhelyünkről kezdtem el blogolni a múlt évben, az idei első bejegyzésem kicsit mindegyikről szól. Mert mi az otthon? Múltunk, jelenünk, jövőnk, kapcsolataink, tárgyak és személyek, élmények és érzések. Olyan komplex, és egyedülálló dolog, ami minden egyebet meghatároz életünkben. Ha otthon minden oké, akkor könnyebben boldogulunk a nagyvilágban is. De tényleg, higgyétek csak el!

Az igazi otthon hazavár: küllemével, tárgyaival és lelkével is. Helyet ad nekünk és kedves tevékenységeinknek, támogatja kapcsolatainkat. Olyan bázis, amire szükségünk van ahhoz, hogy kipihenten, kiegyensúlyozottan, feltöltve lépjünk ki az ajtón minden nap. És ha nem akarunk (vagy nem tudunk) menni, akkor maradni is jó benne.

Tószt

Gáspár Menyhért megtörülte bajuszát, felállt, s poharát, mely jóféle otelló borral volt telítve, a plafon felé emelte, s imígyen szólott:

- Mostan az igazságnak pillanata volna itt, ha nyelvem e kiváló nedűtől meg nem bicsaklana a hangzók hullámain. Mert mit is rejt a szó: igazság? Benne ott van az iga, mely alá fejünket mindannyinknak le kell hajtani, s húzni, vonni a tiszta szív ekéjét a hazugság szántóföldjein, hogy valahol egy barázdában majd megcsillanjon, mint elásott régi pénz, amit keresünk. Aztán bizony ott van a szóban a gazság is, hiszen ki ellenesünkre tör, ármánykodásait igazsággá leplezve teríti elébünk.

Láthatjátok hát, mily bölcsek voltak eleink, kik e két oly ellentétes fogalmat egy egyszerű i hangzóval különböztettek csak meg, hogy rajta, mint mérleg tűjén billegjen életünk.

Jó, jó türelem. Tudom, ti többet akartok annál, hogy szavainkat ízekre szedve oktassalak benneteket, de tudnotok kell, présházamban a szőlő leve könnyebben forr éltető nedűvé hordóimban, mint ahogy fejemben összeérik iszonytató világunk képlete.

A boldog „MOST”!

Tervezgetős népség vagyunk. Ha megismerkedünk valakivel, már tudjuk másnap a gyerekek nevét, hogy aztán a házunk milyen lesz, hogyan kéri meg a kezünket. Aztán eltelik néhány év, s azon rágódunk, hogy bezzeg az elején milyen jó volt. S mi van a mosttal?

A nyaralásokkal is mindig így vagyok. Tervezgetem, hogy milyen jó lesz, ha ott leszek, majd ezt és ezt nézzük meg, meg ezt megmásszuk, abban megmártózunk. Amikor ott vagyok, akkor pedig már azon agyalok, hogy ha majd hazaérek…

Mi nők igyekszünk olyan párt találni, akivel lehet tervezni. Kisebb, nagyobb sikerrel persze. Akire építhetünk, alapja lehet egy családnak. Aztán sokszor az történik, hogy a megbízható, stabil pontunk egyszer csak olyat csinál, amit nem terveztünk. Rá kell jönnünk, hogy felesleges tervezni.

Az óév margójára

Túl a háromnapos bejglizabáláson, a kiscsalád-nagycsalád összejöveteleken, az egyélmég-nemakarok-televagyok párbeszédeken, az álom-ájfónötösökön és barbiebabákon egyre tisztábban hallom, ahogy az újév már a küszöbön topog, még lábat töröl, majd egy borgőzös másnapon, egy tál lencsével a kezében betoppan, hogy boldog új évet kívánjon.

Az ismerőseim már javában fogadkoznak, mit fognak csinálni az új esztendőben, és mit kerülnek majd el messziről. Fogyókúrák, tervbe vett diplomák, kevesebb alkohol, egészségesebb életmód, eldobott cigik és a hozzájuk tartozó komoly fogadalmak várják, hogy megszegjék őket, ahelyett, hogy visszatekintenénk erre az évre, és váll veregetve megdicsérnénk magunkat a jótetteinkért, sikereinkért és felismernénk a tanulságainkat.

Nekem pocsék évem volt. De komolyan. Nem fogytam le, ellenben rengeteget ettem. De nem akarom elviccelni.

Épül és gyógyul a nemzet lelke?

Lassan sétáltunk a gyenge, mégis verőfényes napban a szőlősdomb oldalán, majd a gerincen.
Kora szenteste volt. Szokatlan e csillogó fény. Mindig a karácsonyi havat várjuk! Most négy óra is elmúlt, de a szőlőst és a szántót élénk nap sütötte. Hosszúra nyúltak árnyékaink a lapos napsütésben.

Egyedül voltunk feleségemmel. S köröttünk a szent nyugalom. Először töltöttük Nágocson, e kis somogyi faluban a Szentestét és a Nagykarácsonyt. Máskor testvéri körben, de most mindenki másutt. Így hát maradtunk itt, igazán kegyelemgazdag karácsonyon. Megérintett a szépség, az ihletettség, a szépen díszített templom családunk ősi otthonában, Zics faluban.

Vidéken néha akadnak az embernek percei elgondolkodni jövőről, jelenről, múltról, a világ értékeiről!

A karácsony igazi csapatmunka

A karácsony igazi csapatmunka. Persze, persze ünnepelünk, és nem dolgozunk, de valahogy mégis eszembe jutnak olyan szavak, melyeket a munkavégzéssel kapcsolatban szoktunk említeni. A hatékonyság, a közös cél, az együttműködés, a stratégia, vagy a megfelelő kommunikáció a „sikeres” karácsonyhoz is elengedhetetlenek.

Ilyenkor megmozdul a világ, a jó szervezésnek és csapatmunkának köszönhetően játékokkal megpakolt cipősdobozok, különböző adományok és felajánlások jutnak el egyik idegen embertől a másikig. Megkeressük a megfelelő embereket és szervezeteket, a jól működő kapcsolatokat, és örömmel vesszük ki részünket a feladatokból, pedig nem is ismerjük a „teljes csapatot”. Mindenkit ugyanaz a nemes cél motivál: legyenek boldogabb és szebb pillanatai másoknak is.

Karácsony

Általában a tenyerén hordoz a sors, de van, amikor megpróbál, néha nagyon, néha kicsit. Most csupán egy apró próbát kaptam, pont Szenteste napjára esik a blogom, persze ez nem véletlen, hanem a naptár adta adottság.

Mit lehet ilyenkor írni? Lehet persze sok mindent, de mivel ez egy internetes fórum, szinte mindegy, mit ír az ember, hiszen elveszik, a jókívánságok, bölcsességek, könnyes történetek sűrűjében.
Ám olyat sem szívesen írnék, amivel megsértem, vagy csupán átértékelem az ünnepet. Ezt a feladványt dobta a Gergely naptár, ezt kell most megoldanom. Azt, hogy miként ünneplek a családommal, nem szeretném megosztani, egyrészt azért, mert ez csak ránk tartozik, másrészt azért, mert semmi különleges nincsen benne, de éppen azért jó.

Marad tehát a személyes, ám sokakat érintő vonatkozás. Megleptem magam egy új weboldallal.

Ígéret

Ez már nagyon régen történt. Szinte teljesen elfelejtettem. Azt hiszem, tudatosan száműztem a passzív emlékezetembe. De valamiért a napokban előre tolakodott.

Egyetemista koromban vonattal utaztam, és akkoriban még nem volt laptop meg okostelefon, de még sétálómagnó sem, az emberek egymással beszélgettek. Ezek a kapcsolatok persze rendre kérészéletűek voltak, de volt egy, ami kivételesnek bizonyult az életemben.

Csak egy sütivel kínált meg. Aztán már Proustról beszélgettünk, arról, hogy ő sem szereti a telet, mert náluk a hegyekben kegyetlen tud lenni.

Két óra múlva már tudtuk egymásról a legfontosabbat:  szeretjük egymás gondolatait. Szeretjük, mert olyanok, mintha a sajátjaink lennének.

Három és fél óra beszélgetés után közel fél év levelezés következett.

Jöttek-mentek a fehér borítékok, milliónyi titkot rejtve, cserélve.

Aztán a nyári szünet ígérete, hogy egy délutánt együtt tölthetünk, míg ő átutazóban a városomban lesz.

A kicsit fogyatékos karácsonyi láv sztori

Halálosan komolyan veszünk dolgokat, ragaszkodunk, határokat szabunk, elveket kreálunk.

De minek is?

A komoly dolgok évek múltával jelentéktelenné válnak, a ragaszkodás eltűnik, a határokat átlépjük, az elveket magunkra szabjuk.

Egyszerűbb hagyni csak, had szaladgáljon a szív, görbüljön a mosoly, törjön a porcelán. Ez ilyenkor karácsony előtt mindig könnyebb. Ez a legjobb tesztidőszak. Bár ez nálam nem volt tudatos, inkább ösztönös.

Nem azért kell mosolyogni, hogy visszamosolyogjanak, nem azért kell szeretni, hogy szeressenek, nem azért kell kedvesnek lenni, hogy kedvesek legyenek velünk. Ha nem vársz semmit, nem tervezel előre semmit, megkapsz mindent. Jó, majdnem mindent.