Kivándorlók - diákok külföldön
Régi osztálytársak, ismerősök, a srác, akivel táncoltam, akibe titokban bele voltam zúgva, az általános iskolás padtársam. Hogy mi a közös bennük? Csupán a szomorú tény, hogy ők ma már külföldön élnek.
Ez az egész kivándorlás téma nem érdekelt, szégyen ide vagy oda, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert úgy gondoltam, akinek kicsi egy tízmilliós ország, az menjen, az bizony többre hivatott. De rá kellett jönnöm, hogy nem az ország, hanem a lehetőségek száma kicsi, és a fiatalok világot szeretnének látni. A legnagyobb sokk akkor ért, amikor egy nyár alatt három barátom is külföldre költözött a nemzetközi szinten elismertebb diploma és munkahely reményében. És most egészen véletlenül úgy adódott, hogy ez a három fiatal ugyanazon a héten érkezik haza.
Az egyik Bécsben, a másik Svájcban, a harmadik pedig valahol egy folyón ringatózik éppen egy Európa-járó hajón.
Idegenek egy idegen országban. Messze van tőlük minden, amit eddig megszoktak, ami nélkül eddig elképzelhetetlen volt az életük. A barátok, a család több ezer kilométerre vannak tőlük, és minden bizonnyal alig várják, hogy újra lássák és öleljék Tádét, Vilit és Kyrát.
Valahogy engem is elfog egyfajta szomorúság, amikor rájuk gondolok. Már nem hívhatom fel őket akármikor, mert tanulnak és dolgoznak, emellett pedig új embereket ismernek meg. Már nem találkozhatunk akármikor, már nem negyedórára lakom tőlük.
Most, hogy napok múlva újra látom őket, már csak egyetlen gondolatom van: alig várom, hogy újra találkozzunk.
Az érzés ambivalens. Boldogok, mert új embereket ismernek meg, kiderül, mennyire bátrak, vakmerőek és talpraesettek és számtalan lehetőség vár rájuk, de ennek fejében kénytelenek elszakadni attól, amit a 18, 19 vagy 20 évük során a magukénak tudhattak. Többé már nem anya hangja kelti őket reggelente, hogy el ne késsenek, most már ők irányítják az életüket, gondoskodnak magukról.
Már megszoktam a skype-olást, a Facebook levelezés is tökéletesen működik. Már nem vagyok szomorú, ha belegondolok, milyen távol vannak tőlem. Már nem sírok, ha eszembe jut az utolsó találkozónk, a könnyes, vagy épp felhőtlenül vidám búcsú. Most, hogy napok múlva újra látom őket, már csak egyetlen gondolatom van: alig várom, hogy újra találkozzunk.
(Itt köszönöm Vilinek a fantasztikus svájci hétvégét, Kyra, Te meg készülj, Tádé... Tádé, annyi mesélnivalóm van, nagyon várlak!)
