A kicsit fogyatékos karácsonyi láv sztori
Halálosan komolyan veszünk dolgokat, ragaszkodunk, határokat szabunk, elveket kreálunk.
De minek is?
A komoly dolgok évek múltával jelentéktelenné válnak, a ragaszkodás eltűnik, a határokat átlépjük, az elveket magunkra szabjuk.
Egyszerűbb hagyni csak, had szaladgáljon a szív, görbüljön a mosoly, törjön a porcelán. Ez ilyenkor karácsony előtt mindig könnyebb. Ez a legjobb tesztidőszak. Bár ez nálam nem volt tudatos, inkább ösztönös.
Nem azért kell mosolyogni, hogy visszamosolyogjanak, nem azért kell szeretni, hogy szeressenek, nem azért kell kedvesnek lenni, hogy kedvesek legyenek velünk. Ha nem vársz semmit, nem tervezel előre semmit, megkapsz mindent. Jó, majdnem mindent.
Mert persze karácsonykor mi lányok, asszonyok azt várjuk, hogy miénk legyen a filmvászon.
Ha nem vársz semmit, nem tervezel előre semmit, megkapsz mindent. Jó, majdnem mindent.
Csöngessen be a Kedves a halászlé tálalásakor pontban, még ha a Föld másik felén is van, akkor is, ha beragad a hóba az M7-esen. Induljon gyalog! Aztán térdeljen le a lepotyogott tűlevélbe és jöjjön rá, hogy csak velünk. Mi meg nagy kegyesen igent mondunk, és jöhet a zsebkendő.
És ezt minden évben képesek vagyunk átfuttatni az agyunkon, mint valami amerikai nyállal fertőzött karácsonyi programot. De a valóságban rénszarvasos pizsiben lopkodjuk a fáról a szaloncukrot, pedig már nem kell, és tizenkettedszer is megnézzük a tévében az Igazából szerelmet és jöhet a zsepi.
Szóval idén megpróbálok nem várni a lehetetlenre, hanem tárt karokkal ölelem azt a kicsit fogyatékos hómentes magyar valóságot, ami van. De azért az Igazából szerelmet idén is megnézem…
