Elmélkedés emlékeken
A héten emlékeztünk a rendszerváltozás első miniszterelnökére, Antall Józsefre. Húsz éve 1993. december 12-én gyűrte le őt a betegség. Sokan, sok mindent elmondtak róla a héten, én igazából nem szeretnék csatlakozni a méltatók csapatához. Elismerve érdemeit, annyit tennék csupán hozzá az emlékezésfolyamhoz, hogy hősies kitartása és munkája sajnos minden téren kudarcot vallott. Nem tudott felülkerekedni a súlyos betegségen, de nem tudott felülkerekedni, a koalícióját és pártját belülről rágó tumoron sem, hogy a külső támadókról baloldal, liberálisok és a komcsi sajtómunkások támadásairól ne is beszéljünk.
Ennyi fronton még egészségesen sem könnyű helyt állni, nemhogy ilyen súlyos betegen. Az, hogy megpróbálta, dicséretes, de annak, hogy nem sikerült, máig isszuk a levét. Akkor, a taxis blokád után, amikor már ő is és mindenki tudta, mivel küzd, át kellett volna adnia a stafétabotot másnak. Hogy kik és milyen hátsó szándékoktól vezérelve bíztatták maradásra, mindegy is, a lényegen nem változtat.
Horn Gyula, ha nem is piros lovon lovagolva, de csinos kis kerettel a fején visszavezette a kommunista élcsapatot a hatalomba. Az általa konzervált félkapitalista rendszer kitermelte a maga igen csak megkérdőjelezhető elitjét, egy olyan elitet, amelyik, ha nem is tudatosan, de a tudatalatti mélyén tudja, érzi, hogy amit elért, többnyire nem a képességeken, hanem a régi kapcsolatokon és a gátlástalanságon alapult. Ezért ez az elit rejtőzködik, nem vesz részt igazából a közéletben, nem alakítója szűkebb környezetének sem. Él a villák mélyén és nézegeti a banki kivonatokat. Persze, ha az előbújókra nézünk - Gyurcsány, Bajnai -, még örülhetünk is ennek. Ha ezek azok, akik elő mertek jönni, milyen a többi, aki bujdokol?
Itt vagyunk hát húsz év után egy nem létező elittel, és csodálkozunk, hogy miért nem sikerül közelebb zárkóznunk Európához, gazdasági, kulturális és társadalmi vonatkozásban. Azért, mert akiknek vinniük kellene a lámpást, azok csupán maguknak világítanak, akiknek példát kellene mutatni, hogy kérem, én így és így dolgoztam, ezt és ezt tettem, amíg milliárdos lettem, azok nagy része, tisztelet a kivételnek, nem szívesen dicsekedne, nem csak az első, de a többi millió keletkezésének körülményeivel, sem. Nem lehetnek példák a feltörekvő új vállalkozóknak. Nem adnak példát társadalmi felelősségvállalásból sem. Nem gondolják azt, hogy akinek több jutott pénzből, annak több jutott felelősségből is, nagyon kevés köztük, aki komolyan támogat vagy maga hoz létre közösségi célokat megvalósító kezdeményezéseket.
A rendszerváltozás első miniszterelnöke 20 éve halott és a valódi, az általa is óhajtott új Magyarország azóta sem tudott nemhogy megszületni, de megfoganni sem.
Elvannak szépen, csendesen a villáikban, az offshore cégeikben, a tengerparti nyaralóikban. Arról, hogy ez az elit létezik, csupán az utakon kapunk néha ízelítőt, különben néma csend.
Persze tudom, mindenhez idő kell, az amerikai szeszcsempészekből, aranyásókból se egy nemzedék alatt lett valódi elit. Én csak azt mondom: egy rendesen végigvitt rendszerváltozással talán lehetett volna egy valódi elitünk is, olyan, amely tudja, mire való a könyvespolc, amely tudja, hogy miért fontos az emberi létezésben, hogy legyenek, akik ecsetet fognak a kezükbe, hogy legyenek, akik kövekkel, fémekkel bajmolódnak, hogy létrehozzanak valami szépet. Olyan elitünk is lehetett volna, amely nem azért vesz drága svájci órát, mert megteheti, és mert a konkurens cég vezetőjének is olyan van, hanem azért, mert értékeli az órában megbúvó műszaki és szemléletbeli kultúrát, a mívességet, a modern technológiákkal életben tartott hagyományt.
Persze nyugodtan kijelenthetjük, azért nem jutott nekünk rendes elit, mert nem jár nekünk rendes elit. Mert ’90 előtt mindenki szem volt a láncban. Azért hunyunk szemet a nagy csibészségeken, mert annak idején mi is elkövettük a magunk szintjén a kicsi csibészségeket. Csak morzsákat gründoltunk és nem milliárdokat, ám a pofon, méretétől függetlenül, pofon marad.
A rendszerváltozás első miniszterelnöke 20 éve halott és a valódi, az általa is óhajtott új Magyarország azóta sem tudott nemhogy megszületni, de megfoganni sem.