Nem vagyok delfin
Akár 20 évig is elválaszthatják őket egymástól, a delfinek mégis felismerik korábbi barátaikat – ezt mesélte egy barátnőm tegnap, mielőtt az állításból fakadó kérdést intézte felém, miszerint én ugyan mire fogok húsz év múlva emlékezni.
No lássuk.
Emlékezni fogok az önfeledt szabadság éveire, amikor még lobogó hajjal és nagy mosollyal jártunk az egyetemre vizsgázni, nem féltünk a bukástól és tökéletes értelmezésvázlatot– keltő kérdéseket tudtunk feltenni. Sosem sírtunk, főleg nem örömünkben, hogy kettest kaptunk, nem vettünk az éjjel-nappaliban olcsó bort, hogy koccintsunk a dicsőségünkre, minden nap ágyban voltunk (és aludtunk!) már 10 órakor, és sosem, de tényleg sosem tanultunk éjjel 2 óráig. Volt társadalmi életünk, rendszeresen étkeztünk, és volt időnk a külsőnkre is. Sosem magyarázkodtunk azért, hogy miért van még az utolsó héten is vizsgánk, és mindig felkészülten érkeztünk az eufórikus örömök nagyegyetemére, hogy a pódiumon álló tanárainkat ékes tudástárunkkal megörvendeztessük.
A delfinek kifejezetten szeretik az emberek közelségét – éppen hozzávetőlegesen négy embert kérdezek arról, hogy mit olvasna szívesen a holnapi blogban, milyen témáról írjak, de nem kapok kielégítő válaszokat, mi több, a krumplicukoropciót nem tudom elfogadni.
Szóval egészen biztosan nem vagyok delfin. (Viszont irtó fáradt és nyűgös vagyok, lelkes üdvök 2014-nek!)