Ígéret
Ez már nagyon régen történt. Szinte teljesen elfelejtettem. Azt hiszem, tudatosan száműztem a passzív emlékezetembe. De valamiért a napokban előre tolakodott.
Egyetemista koromban vonattal utaztam, és akkoriban még nem volt laptop meg okostelefon, de még sétálómagnó sem, az emberek egymással beszélgettek. Ezek a kapcsolatok persze rendre kérészéletűek voltak, de volt egy, ami kivételesnek bizonyult az életemben.
Csak egy sütivel kínált meg. Aztán már Proustról beszélgettünk, arról, hogy ő sem szereti a telet, mert náluk a hegyekben kegyetlen tud lenni.
Két óra múlva már tudtuk egymásról a legfontosabbat: szeretjük egymás gondolatait. Szeretjük, mert olyanok, mintha a sajátjaink lennének.
Három és fél óra beszélgetés után közel fél év levelezés következett.
Jöttek-mentek a fehér borítékok, milliónyi titkot rejtve, cserélve.
Aztán a nyári szünet ígérete, hogy egy délutánt együtt tölthetünk, míg ő átutazóban a városomban lesz.
Készültem. Nagyon. A kedvenc könyvét vettem ajándékba, gondosan becsomagoltam, elterveztem, hogyan kacagunk majd, amikor kibontja.
Aztán mindent felülírt a Szerelem. A szerelem, ami az akkor aktuális fiút jelentette, és aki pont akkor, és csak pont akkor ért rám.
És én nem döntöttem. Nem választottam, csak hagytam, hogy történjenek a dolgok.
Aznap csak fél órát késtem. Csak fél órát, nem többet.
Az asztalon ott várt egy gondosan csomagolt könyv, és amikor kibontottam, nem kísérte kacagás.
Soha többet nem jöttek-mentek a fehér borítékok.
A Szerelem-fiúnak már a nevére sem emlékszem.
Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy mit jelent az ígéret szentsége.
| Kedves Olvasóim! |
|
Köszönöm, hogy megtiszteltek türelmükkel és idejükkel ebben az évben. Köszönöm azoknak, akik bátorítottak, és azoknak, akik kritizáltak. Köszönöm, hogy hétről-hétre várták a gondolataimat, mert az egyik legfontosabbat kaptam Önöktől, ami egy embernek örömöt okozhat: a másik ember figyelmét. Boldog, békés karácsonyt kívánok mindenkinek! |
