Az óév margójára
Túl a háromnapos bejglizabáláson, a kiscsalád-nagycsalád összejöveteleken, az egyélmég-nemakarok-televagyok párbeszédeken, az álom-ájfónötösökön és barbiebabákon egyre tisztábban hallom, ahogy az újév már a küszöbön topog, még lábat töröl, majd egy borgőzös másnapon, egy tál lencsével a kezében betoppan, hogy boldog új évet kívánjon.
Az ismerőseim már javában fogadkoznak, mit fognak csinálni az új esztendőben, és mit kerülnek majd el messziről. Fogyókúrák, tervbe vett diplomák, kevesebb alkohol, egészségesebb életmód, eldobott cigik és a hozzájuk tartozó komoly fogadalmak várják, hogy megszegjék őket, ahelyett, hogy visszatekintenénk erre az évre, és váll veregetve megdicsérnénk magunkat a jótetteinkért, sikereinkért és felismernénk a tanulságainkat.
Nekem pocsék évem volt. De komolyan. Nem fogytam le, ellenben rengeteget ettem. De nem akarom elviccelni.
Itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem az olvasóimnak, hogy követnek, baromi hálás vagyok, elmondhatatlan érzés.
Örülök, hogy – ha hiába is, de - megtehettem a lehető legtöbbet azért az emberért, aki gondomat viselte. Hogy mikor megőrültem, akkor is csak a hajamat festettem rózsaszínre. A sok koncertnek, színházi előadásnak, bulinak, felolvasásnak, munkának, örülök az ELTE-nek, sőt, még a vizsgaidőszaknak is (majd ha vége lesz). Hogy „Dóri énekkaros voltál, de minek?”. A Híd-beli publikációmnak. Hogy ha kutatóútra megyek Horvátországba, akkor pártatlan vagyok és nem tudok kunát váltani. Hogy a szavak feneketlen tengerében akadt egy fenéknyi segítség, meg ott a Réka is.
Utálom, hogy már nincs. Hogy még mindig nincs meg a francia nyelvvizsgám szóbeli fele. Hogy az alkohol még mindig nem válik vízzé a szervezetemben. Hogy a telefonban a tenger csobogása a háttérzaj és sokat kell fizetni a hívásért. Hogy Kőbánya az Kőbánya. Hogy a tetoválást még mindig nem érzem, pedig ha tudnád. Hogy „túl későn születtem, mit tegyek?”.
Itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem az olvasóimnak, hogy követnek, baromi hálás vagyok, elmondhatatlan érzés. Köszönet illeti még a Most-szerkesztőséget, Zolit, és túlzás nélkül mindenkit, aki bárhogy - akárhogy - része volt ennek az évnek.
(Az utálásokra, az örülök-utálom párokra rá lehet kérdezni kommentben, vagy a Facebookomon, nyugodtan. A sógoromnak üzenem, hogy a feladvány: b+.)
Sok virslit és lencsét kívánok, olcsó pezsgővel és szerencsehozó malackával. Boldog új évet!