Az el nem váltak összefogása, avagy kiegészült az őszödi lista

Újra és újra eszembe jut Konrád György jazz-banda hasonlata az összefogókról. Igaza van. Ez valóban egy furcsa együttes. Különlegességük az, hogy nem is tudnak zenélni. Eddig akármelyikük került szóló szerepbe – Gyurcsány miniszterelnökként, Bajnai pártvezetőként, Fodor miniszterként is, pártvezetőként is, most Mesterházy főjelöltként -, egy tiszta hangot nem voltak, és ma sem képesek előadni.

Kifütyülték őket sokszor, de volt, akit egyenesen le is kergettek a politika zenés-színpadáról. Mégis erőltetik tovább. Újra közösen tolakodnak fel a pulpitusra. Egy jazz-banda, amelyiknek igazi kottája sincs. Ami van, arra csak annyi van ráírva, hogy "Orbán Viktor! Orbán Viktor!". Ennyire képesek. Hogy az „anti-orbánviktorozás“ a választópolgárok többségének egyáltalán nem tetsző muzsika, nem érdekli őket. Csak fújják, fújják, az unalomig.

Nemrégiben egy osztrák lapban maga Heller Ágnes jelentette ki, hogy az egyik főzenész, Gyurcsány, tehetségtelen politikus. Idézem: "Nagyon rossz volt az előző szocialista kormány. Félreértés ne essék, Gyurcsányt tisztességes embernek és jó demokratának tartom. De nagyon rossz miniszterelnök volt. Politikailag egyáltalán nem volt tehetséges, kétbalkezes volt. Semmit nem mozdított meg, és Magyarország eladósodott." – jelentette ki a Wiener Zeitung liberális lapnak adott interjújában Heller Ágnes.

Elena Shumilova csodálatos világa

Vannak, akik szeretik, és művészinek találják, míg mások nem szeretik, és túl giccsesnek minősítik Elena Shumilova fotóit, azonban egy biztos: megörökített pillanatai hatással vannak ránk.

A világunk olyan, amilyennek mi látjuk. Ha szeretnénk, akkor barátságos, idilli, mint amilyen a boldog gyermekek világa. Shumilova fotói bejárják a világot, sikere pedig pont abban a naiv, lecsupaszított, egyszerű de csodás világban rejlik, amit ő fotóval közvetít.

A szépséget, a harmóniát a legegyszerűbb dolgok jelentik: a napfelkelte az ablakból, a naplemente a fák között, az erdő zöldje, a víz fodrozódása, vagy a ködös parton elénk terülő megfoghatatlan, mindig csak távolodó táj. És mindez a gyermek szemével. Mert a gyermek még őszinte kíváncsisággal lép oda a pókhálóhoz, szeretettel közeledik az állatokhoz, szívesen nyúl bele a pocsolyába, vagy ül le a poros út közepére.

Áthullva a rácsokon

Ma reggel olyan történt velem, ami alapvetően megmagyarázhatja a most következőket. Reggel, miként minden vasárnap, elsétáltam a boltba. Az úttesten tükörjég, ahogy az így január végén mifelénk illik. A járdák itt-ott 30 cm hóval borítottak. Az oda út problémamentes volt, ám hazafelé, amikor befordultam az utcánkba, szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj és hanyatt vágódtam. Pont arra az oldalra értem le, amelyik kezemben a szatyrot tartottam, így nem igazán tudtam tompítani. A lényeg, hogy iszonyatosan bevertem a fejem, egy pár pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, azt hiszem.

Otthon, míg próbáltam kipihenni a történteket, arra gondoltam, ha koponyaalapi törést szenvedek, akkor lett volna belőlem egy statisztikai adat. Lehet, több hivatal is beírta volna az aktuális Excel táblázat megfelelő oszlopába a rám vonatkozó adatot vagy adatokat. Mert manapság ez dívik, mindent táblázatokban gyűjtenek és az azokból különböző kritériumok alapján leszűrt információkból próbálnak meg eligazodni az adott témában. Ez bizonyos korlátok között működhet is, ám láthatjuk, a gazdasági válságokat, a katasztrófákat, csődöket és egyéb anomáliákat mégsem tudjuk elkerülni.

Megszereltek

Azt hittem, hogy szerettem eleget az életemben. Hogy már a lehető legjobban, s ezt már fokozni nem lehet. Tévedtem.

Tudjátok, van a szenvedős, sírós, majd felröppentős, aztán nyakadra lépős szerelem. Amikor nem kérsz, csak adsz. Vagyis kérnél, de nem kapsz. Aztán elfogadod a helyzetet, hogy ez van. Kicsit fogyatékos, de mégiscsak nagy szerelem. A legnagyobb, tőled telhető legnagyobb szeretés. Hhjjajj persze mindig véget vetnél neki, de nem tudsz, mert hát ez A NAGY SZERELEM. Meg kell szenvedni, meg egyéb önsegítő gondolatok. Ez jutott és persze az összes barátnő megérti a szenvedést és együtt bőgnek veled a mosópor reklámon. Is.

De aztán mikor nem figyelsz erre a teljes szívedet betöltő szerelemre, s utat engedsz egy aprócska pici csavarhúzónak, amelyik úgy tűnik, megszereli a kilazult csavarjaidat, a könnycseppektől berozsdásodott fogaskerekeidet… Azt veszed észre, hogy a gépezet jobban működik, mint valaha.

Leengeded a fáradt olajat, s lassan azzal együtt eltűnik a nagy szenvedős szerelem is. S helyette jön ez az apró csavarhúzóval nekilátó ember és az egész szerkezetedet átalakítja. Megszerel.

Aki délelőtt iszik, az vagy alkoholista, vagy végzett az utolsó vizsgájával

A szüleim arra tanítottak, ha valamit elkezdek, akkor fejezzem is be. Mikor decemberben arról írtam, micsoda viszontagságokon megyünk keresztül diáktársaimmal, vizsgaidőszak címszóval, még nem hittem, hogy valaha vége lesz…

… pedig de! Az utolsó vizsga után önfeledten, szabadon sétálunk ki az egyetemről, kezünkben a gyűrt jegyzetek, amik az első adandó kukában fogják végezni, és nem, kicsit sem tudunk már együtt érezni azzal, aki arról panaszkodik, neki még vissza van pár szóbeli és írásbeli.

Az első – nappal ellátó, éjszaka leitató – egység felé vesszük az irányt, kezünkben a nagybevásárlásokból (értsd: kávé, energiaital, csoki) megmaradt forintokkal, hogy mihamarabb elverjük azokat sörre, borra, pálinkára.

(N)agymosás – az Ön elméjében

Ma, amikor úgy tűnik, megfelelő jövőkép hiányában bizonyos pártok a gyűlöletkampányt használják – más hiányában – választási esélylesésért, ez bizony mások, s egyben az egész nemzet lejáratását eredményezi. Dögöljön meg a szomszéd tehene is! – szokták idézni. Én ezt az általános nemzeti beállítottságot nemigen tapasztaltam, de most úgy tűnik, bizonyos érdekkörökben megjelent. Igaz, idegen segédlettel. Állítólag a következő 3 hónapra teljesen felbérelték Ron Werbert, aki saját hazájában, Izraelben is megteremtette a gyűlöletkampányt. Én köszönöm, ebből nem kérnék – saját hazámban.

A lerontás kultúrája nem az én kultúrám – a megmérettetésé igen. Csak hát, akinek nincs mit a mérlegre tennie és megméretnie, az persze azt próbálja bizonyítani, hogy aki megméretteti magát, az romlott húst tesz a mérlegre. Bűzös dolog, de hát nem biztos, hogy a hús miatt.

A baloldali jazz-banda belefújt a trombitákba

Kik is ezek a valakik? Ez mélységes titok. Csak annyit hallottunk – megírtam már –, hogy Fischer Iván lakásán találkozott a balliberális vének tanácsa, akiket "valakik" megbíztak az összejövéssel. Onnan Bajnai már úgy jött ki, hogy neki kellett azt képviselnie, amit soha sem akart. Ő miniszterelnök szeretett volna lenni. "Valakik" most nem ezt akarták.

Keresgélhet az ember, de annál előbbre nem igen jut, minthogy megakad a szeme az egyik napilap hírén. Hogy a lakásra hívó Fischer Iván nemrégiben Soros György esküvőjén vezényelte a Fesztiválzenekart. Majd utána részt vett az 500 fős fogadáson. A rosszmájúak most arra gondolhatnak, hogy ezen az esküvőn más frigy is köttetett. Például, hogy Bajnainak új politikai házasságot kell kötnie Gyurcsánnyal, Fodorral, Mesterházyval. Ahol ő legfeljebb csak násznagy lehet. Ismétlem, ilyen csak a mindig rosszra gondolóknak juthat eszébe.

Ami biztos, hogy ezután politikusi fejek hullottak sorra. Kaposváron is. Már korábban elbukott az MSZP ismert, sőt győzni is tudott asszonya. Aki sok-sok éve töltött be magas funkciókat. Tegyük hozzá, hogy volt, amikor a város profitálni is tudott ebből. Most még az MSZP listájára sem került fel. Dobták az Együtt jelöltjét is. Aki nyilván önként és dalolva lépett vissza Bajnai bülbül szavaira. Most a DK kapta meg ezt a helyet. Bizakodóak, hogy győzni fognak. Nem hiszem. Nemcsak azért, mert a Fidesznek itt komolyabb jelöltje van. Nem tudom elképzelni azonban azt, hogy a durván félreállított MSZP-s vezető szívvel-lélekkel fog a kaposvári szocialisták élére állni, és Jeanne d’Arc-ként harcol majd az általa hőn imádott DK-jelölt bejutásáért. Aki valójában az ő helyén szeretne képviselő lenni. Fura, nem?

Összement az iskola

Izzadt, hideg kezecske, icipici lépések, fehér arcocska, szorosan az oldalamhoz simuló, félénk, ünneplőruhás kislány, alig hallható köszönéssel. Ő volt az én első osztályos lánykám szeptember másodikán, amikor megérkeztünk az iskolába.

Körös-körül magas falak, hosszú, kacskaringós folyosók, hangosan csapódó ajtók, jobbról és balról is lépcsőfeljárók, és mindenhol ezernyi nyüzsgő ember: apukák, anyukák, diákok, tanítók. Mint egy óriási útvesztőben, ahol rajtunk kívül mindenki tudja, hova siet. Összehúztam magam, és sorra árasztottak el a kérdések.

Hogyan fogok itt kiigazodni? Az én Kicsim hogyan tud majd itt tájékozódni? Mi lesz, ha eltéved? Mi lesz, ha elveszik? Ki fog rá vigyázni? A pici, kedves és barátságos óvoda után ide hoztam őt a nagy és kegyetlen iskolába, ahol az évnyitó után már el is kellett egymástól búcsúznunk. Nem volt üngyümbüngyüm, nem volt „mégegypuszi”, csak egy nagy iskolásokhoz illő: „Legyen szép napod, majd sietek érted!” Nem tudom, a szívem zakatolt-e jobban, vagy a gondolatok a fejemben. Iskolás lett. Kész, ez már visszafordíthatatlan.

A pillanat, amire nem vártam

Olyan volt ez, mint az évenkénti utolsó fűnyírás, tudtam, eljön és bár maga a fűnyírás nem öröm, mégis sajnálja az ember, mert utána hosszú hónapokig csak a várakozás marad. Vágy, hogy újra láthassuk a burjánzó zöldbe öltözött kertet.

Hol is tartottam? Ja, igen, eljött a pillanat, most újra a politikáról fogok írni. A felelős egyértelműen Áder János, aki közleményében ugyan az alkotmányra hivatkozik, de ugye tudjuk, ennek az alkotmánynak a létrejöttében az ő keze is ott van. Szögezzük tehát le, itt az elején, a most következő sorok a jelenlegi köztársasági elnök miatt sorjáztak ide.

Április 6-án lesznek a választások és sajnos még az idén. Ezt felelős billentyűharcosként nem kerülhetem meg, írnom kell róla és kész.

Igen, írnom, de mit? Mit lehet arról írni, hogy jön megint egy áldatlan pofatépési cunami. Több szó esik majd hétköznapjainkban, még az értelmiségi diskurzusokban is mondjuk Kunczéról, vagy Fodorról, mint József Attiláról vagy Kosztolányi Dezsőről, már ez a tény maga mutatja a dolog abnormalitását, és mégis így lesz.

Azt hiszed, van időd

Későn fekszünk és korán kelünk. A napok és a hetek ellenünk fordulnak, összefolynak, majd amikor már késő, kihánynak a partra minket.

Az sem segít, hogy állatkertbe járunk, hogy a magunkfajták között is eltöltsünk egy kis időt, meg lakáskocsmákba, hogy életünkben legalább egyszer zenéljük el szívből a no diggity-t. A cigarettapapír, ahogyan az életünk, pereg le a szemünk előtt, és száll el a semmibe. Moziba is járunk, mondván, legalább addig se kell beszélni, viszont egészen nyugodtan lehet sírni a sötét teremben. Mi még azt hisszük, hogy az éjjel kettőkor evett zsíros kenyér olyan, mint az éjjel kettőkor evett gyros. De nem.