Megszereltek
Tudjátok, van a szenvedős, sírós, majd felröppentős, aztán nyakadra lépős szerelem. Amikor nem kérsz, csak adsz. Vagyis kérnél, de nem kapsz. Aztán elfogadod a helyzetet, hogy ez van. Kicsit fogyatékos, de mégiscsak nagy szerelem. A legnagyobb, tőled telhető legnagyobb szeretés. Hhjjajj persze mindig véget vetnél neki, de nem tudsz, mert hát ez A NAGY SZERELEM. Meg kell szenvedni, meg egyéb önsegítő gondolatok. Ez jutott és persze az összes barátnő megérti a szenvedést és együtt bőgnek veled a mosópor reklámon. Is.
De aztán mikor nem figyelsz erre a teljes szívedet betöltő szerelemre, s utat engedsz egy aprócska pici csavarhúzónak, amelyik úgy tűnik, megszereli a kilazult csavarjaidat, a könnycseppektől berozsdásodott fogaskerekeidet… Azt veszed észre, hogy a gépezet jobban működik, mint valaha.
Leengeded a fáradt olajat, s lassan azzal együtt eltűnik a nagy szenvedős szerelem is. S helyette jön ez az apró csavarhúzóval nekilátó ember és az egész szerkezetedet átalakítja. Megszerel.
Megszeret. Megszereted. Úgy, ahogyan azt hitted, hogy nem is lehet már. Mert neked már megvolt a nagy szerelmed. S kiderül, hogy az nem az volt. Hanem ez az. A szelíden induló, de mindent elsöprő. Csakhogy a nagy szavakat is használjam.
Megszerel. Megszeret. Megszereted.
Mindenesetre fura. De tényleg elsöprő. Mert elsöpört minden fájdalmat, könnyet, bút, reménykedést. Adott helyette olyan leírhatatlan boldogságot, lebegést, ködözést, érzékelést, kívánást, összetartozást.
Mert az igazi szerelem nem lehet szomorú. Ha az, akkor csak közelítesz hozzá!
