Aki délelőtt iszik, az vagy alkoholista, vagy végzett az utolsó vizsgájával
… pedig de! Az utolsó vizsga után önfeledten, szabadon sétálunk ki az egyetemről, kezünkben a gyűrt jegyzetek, amik az első adandó kukában fogják végezni, és nem, kicsit sem tudunk már együtt érezni azzal, aki arról panaszkodik, neki még vissza van pár szóbeli és írásbeli.
Az első – nappal ellátó, éjszaka leitató – egység felé vesszük az irányt, kezünkben a nagybevásárlásokból (értsd: kávé, energiaital, csoki) megmaradt forintokkal, hogy mihamarabb elverjük azokat sörre, borra, pálinkára.
Kikérünk kétszer két deci vöröset, valami drágát, mert mikor ünnepeljünk, ha nem most, majd koccannak a poharak, és eszünkbe ötlik, szinte egyszerre, hogy szilárd ételt nem tartalmaz a gyomrunk és bizony délelőtt 11 óra van. Örömködve elválunk.
Botladozom a metró lépcsőin felfelé, hogy elérjek oda, hol drapp ruhám, fehér ingem világít, csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, oda, ahol van újra társadalmi életem, találkozom a családommal és a barátaimmal, ahol nem holtként járok-kelek a világban.
Másnap van. Utálom a másnapot. Vakon kutatok, telefon megvan, egy bejövő üzenet, hát lássuk: „Tájékoztatom tisztelt Hallgató, a tárgyfelvétel a mai naptól aktív az egyetemen.„
(Dőlt betűvel idézet: Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig)
