Összement az iskola
Körös-körül magas falak, hosszú, kacskaringós folyosók, hangosan csapódó ajtók, jobbról és balról is lépcsőfeljárók, és mindenhol ezernyi nyüzsgő ember: apukák, anyukák, diákok, tanítók. Mint egy óriási útvesztőben, ahol rajtunk kívül mindenki tudja, hova siet. Összehúztam magam, és sorra árasztottak el a kérdések.
Hogyan fogok itt kiigazodni? Az én Kicsim hogyan tud majd itt tájékozódni? Mi lesz, ha eltéved? Mi lesz, ha elveszik? Ki fog rá vigyázni? A pici, kedves és barátságos óvoda után ide hoztam őt a nagy és kegyetlen iskolába, ahol az évnyitó után már el is kellett egymástól búcsúznunk. Nem volt üngyümbüngyüm, nem volt „mégegypuszi”, csak egy nagy iskolásokhoz illő: „Legyen szép napod, majd sietek érted!” Nem tudom, a szívem zakatolt-e jobban, vagy a gondolatok a fejemben. Iskolás lett. Kész, ez már visszafordíthatatlan.
Azóta a nagy iskolatáska már könnyebben viszi fel a pici lányt a lépcsőn. Néha még kiszalad egy-egy sóhaj, amikor eltűnik a bejárati ajtóban, de már egészen mást érzek.
Azóta a nagy iskolatáska már könnyebben viszi fel a pici lányt a lépcsőn.
Itt a félév. Az én nagy iskolásom a minap kezembe nyomta a táskáját, majd közölte, Zsozsó mandarinja véletlenül a zsebében maradt, mindjárt jön, csak megkeresi barátnőjét az udvaron, hogy oda tudja neki adni. És eltűnt. Kiment egyedül a nagy udvarra. Nem kérte, hogy menjek vele, hogy kísérjem el, és együtt keressük meg Zsozsót. Nem. Csak eltűnt.
Amíg vártam rá, elmerengtem. Már nem is olyan óriási az aula, nem is ijesztőek a folyosók, nem magasak a falak, és egyáltalán nem is kegyetlen ez az iskola. Kedves lett, barátságos lett. Összement. Remélem, még sokára jön el az idő, amikor kinőjük…
