Kapuk

Ahol egy kapu áll, ott valami véget ér, és a túloldalán egészen más vár ránk.

A kapu azt jelzi, hogy itt most meg kell állnod, és választhatsz: bemész, vagy kint maradsz. Ha zárva van, akkor csengetsz, és ha be kell menned, akkor be is engednek, de akkor nem Te magad döntötted el. Ha lenyomod a kilincset és nyitva van, akkor benézel, hogy meggyőződj róla, vajon tényleg ide jöttél, vagy mégsem. És eldöntöd, hogy be akarsz menni, vagy inkább maradsz.

A kapu lehet zord, és cseppet sem barátságos, vagy kedvesen hívogató. Lehet zárt, akkor nem látod, mi vár rád mögötte, vagy nyitott és átlátható. Lehet nagykapu, ahol nagyobb járművel is be tudsz menni, vagy kiskapu, amin csak gyalog mehetsz be. Ha a nagykapu mellett kiskapu is van, akkor ott könnyebb bejutni, de nem mindig tisztességes.

Keresztre feszítés – jelenidőben

Döbbenetes hírek érkeznek Afrikából és a Közel-Keletről. Az ebolától retteg a világ, s egy olyan betegségtől, melyben a megfertőződöttek több mint fele, helyenként 80% néhány nap alatt meghal, jogos a rettegés. A középkorban és az újkor időszakában a himlő, a pestis, vagy a XX. század elején a spanyolnátha pusztító ereje is sokkal enyhébb volt.

Hivatalos hírek szerint a halottak száma már 1300, de szakmai körök feltételezik, hogy a valóság ennek többszöröse. Mégis, ez a járvány a halottak számát, a pusztítás mértékét tekintve enyhe lefolyású ahhoz képest, mely az arab világ küzdelmeiben ma zajlik. A hírekből következtetve a harcokban a halottak napi száma feltehetően meghaladja az összes eddigi ebola-áldozatét. A Gázában zajló arab-izraeli konfliktus is eddig körülbelül annyi halottat eredményezett, mint az ebola.

Fegyverek, lehallgatások, botrányok

Keresi magát a világ, keresi Európa is. Egyre átláthatatlanabb, hogy mi a jó és mi a rossz, ki a jó és ki nem. Pár hónapja még a szíriai helyzeten szörnyülködött a világ, Aszad megbuktatásáról cikkeztek. Ma szinte semmit nem hallunk arról, hogy mi van arrafelé. Aszad meg ül a helyén. Most Irak lett a napi téma, az ottani keresztények lemészárlása, vagy az izraeli-palesztin konfliktus. És változatlanul Ukrajna.

Irakban az, amit az USA otthagyott, nem valami stabil állapot. Az országban nemcsak felfordulás van, hanem egész népcsoportok kiirtásának vagyunk tanúi. Ukrajnában ukrán lő ukránt, katonaság rombol civil környezetet. Az új elnök egyelőre nem sok jót hozott. A lelőtt maláj gépről, annak valódi elkövetőiről már egy szó sincs. Mindeközben mindenki Oroszországot, személy szerint Putyint támadja.

A meglelt idő

Az előző írásomban az eltűnt időről próbáltam összefoglalni a megérzéseimet. Kicsit előbbre hoztam a megírását, hiszen utazni készültem és tudtam, ahova megyek, onnan kicsit bonyolultabb lenne feladni az írást lapzártáig. A szerkesztő tréfásan e-mailben, így indított útnak: "Remélem, nem az eltűnt idő nyomába eredsz:-)", ezt felhívásnak éreztem keringőre, vagy kerengőre, ki tudja és felkutattam, megleltem a soha el nem tűnt, de a mindennapokban eltűnni látszó időt.

Merre jártam, a történet szempontjából mindegy, a lényeg, hogy nem volt internet, nem volt TV és szerencsére - bár üdülőhelyen voltunk - nem volt tömeg sem. Ami volt, az viszont ideális volt ahhoz, hogy fülön csíphessem, ha csak nyolc napra is azt a fránya időt. Nyugalom volt ott, gyönyörű kilátás, a háztól tizenöt méterre a tenger. Kell-e bármi más, nem, de azért én vittem.

Életünk kenyerei

Még néhány nap és megszegik az idei év búzájából őrölt lisztből sütött kenyereket. Ünnepel majd az ország apraja-nagyja. Mindenki megint előtte nap világvégére készülve versenyez a bevásárlókocsikkal, egy napért... egyetlen napért.

Napi fogyasztási cikkek fő eleme a kenyér, de kevesen gondolnak bele abba, hogy az életünk is egy kenyér. Egy kenyér, mit magunknak dagasztunk, magunknak kelesztünk, és magunknak sütünk meg. Aztán ha kisütöttük jól-rosszul, akkor meg is szegjük. Szelünk belőle minden nap, és minden nappal kevesebb lesz.

Néha belegondolok, hogy sok ember nem is tudja, mekkora a kenyere, nagyokat harap belőle, osztogatja, mi értéke, és ideje. Mások épp ellentetjét teszik, piciket vágva tartalékolnak és óvatoskodnak, majd mikor véget ér életük, elkeseredetten nézik, hogy még mennyi volt Bennük. Kárbaveszett, elvesztegetett pillanatok, várakozás valamire, vagy épp valakire, akinek adni szerettek volna egy szeletet. Már nincs kinek.

Csodák csodája

Én abban hiszek, hogy a világon minden varázslat. A varázslat pedig szerintem maga a csoda. A csodák meg itt vannak körülöttünk, csak szét kell nézni, mert sokszor észre sem vesszük őket…

A nagyobb csodákat persze mindig meglátjuk. Ilyen például, amikor meggyógyulunk egy gyógyíthatatlannak hitt betegségből, vagy apró gyermekünk első lépései, vagy amikor először ránk nevet! Egy kisebb csoda meg amikor éppen hazaérünk, mielőtt elkezd zuhogni az eső, vagy valakivel éppen akkor futunk össze, mikor éppen szükségünk van rá, esetleg megtalálunk egy régen elveszettnek hitt dolgot.

A süllyedő hajó legfelső szintjén mi vagyunk a bajnokok – 3,9%

 A múlt év júliusához képest nemzeti össztermékünk 3,9%-kal nőtt. Londoni elemzők optimistán 3,5%-ot jósoltak. Íme a meglepetés! Miközben az európai mutatók finoman szólva is halott halványak, a süllyedő hajó legfelső szintjén lassanként mi vagyunk a bajnokok.

Örömünk ellentmondásos. Persze jó felül lenni: az infláció nulla, a GDP-növekedés 3,9%, ez arányosan csökkenti eladósodásunkat is. A munkanélküliség jelentősen csökkent. Közben viszont majd 3%-ot romlott a forint, igaz, Kelet-Közép Európa viszonylatában mindenütt hasonló arányban.
Kétségtelen, nemzeti önfenntartásunk és gazdaságunk lényeges mutatói jelentőset javultak, mondhatni életesélyünk erősödött. Iparosodottságunk határozott fejlődése kétségtelen. Autóiparban, növekvő arányú hazai beszállítókkal mutatós a növekedésünk.

A folyamatosság példája és ereje

Minden évben kedvelt nyári téma Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde. Érdemes néhány mondat erejéig visszatérni rá. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a rendszerváltozás óta úgy tűnik, hogy csak egy pártvezető van, akinek van mondanivalója az ország és világ számára. Mert Orbán Viktoron és a Fideszen kívül értékelhető megszólalás az elmúlt huszonöt évben valójában nem volt nálunk.

Orbán kitartó ember. Rendszeresen elmegy a Bálványosi Nyári Szabadegyetemre – amit az utóbbi időben már a nagyobb Tusnádfürdőn tartanak. Tusnádon kívül megtartja évi országértékelő beszédeit is, ahogy mindig fontos számára a kötcsei jelenlét is. A Fidesz elnökének nemcsak mondanivalója van, hanem igyekszik meggyőzni a még nem híveit, és összetartani a fideszeseket. Fontos számára, hogy találkozzon pártjának szimpatizánsaival. Az „atombiztos” Fidesz-szavazókkal is. Ezt a Fideszen kívül ilyen következetesen egyetlen párt sem teszi. Vagy emlékeznek egy évente ismétlődő fontos SZDSZ-es vagy szocialista programbeszédre?

Felemás augusztus

Mondókák, versek, dalocskák sorolják nekünk pörgősen a hónapok lényegét, melyhez mi is hozzátesszük a magunk számára lényeges eseményeket, évfordulókat, egyebeket. Összerakjuk az évet, mindig van előre, és tovább, amire várhatunk.

Az augusztus nekem mindig olyan felemás. Kicsit kapkodunk még az élményekből, szeretnénk hizlalni a nyarat, de készülünk az őszre, a dolgos hétköznapokra is.  Utolsó strandolások, esti séták, fagyizások jönnek, kevesebb lendülettel, de annál jobban megízlelve. Kurtábbak a nappalok, de nem bánjuk, hiszen az égre tekintve láthatjuk, amint egy-egy csillag hozzánk hasonlóan útjára siet, kacsint, majd eltűnik. Ha szerencsések vagyunk, csillagzáporok fényei adnak lehetőséget nekünk, hogy kívánjunk, kérjünk valamit, vagy valakit.

Az eltűnt idő nyomában

 Elnézést kérek Marcel Proust kedvelőitől (magam is köztük vagyok), hogy az írótól kölcsönzöm eme igencsak földhözragadtnak szánt írásomat, de nem jutott eszembe más, hogy ezt a semmit, az időt kiemeljem a hétköznapok szürkeségéből.

Miről is van, vagy lenne szó? Leginkább arról, hogy mindannyian állandó időhiányban szenvedünk, s e hiányról állandóan panaszkodva nem teszünk mást, mint folyamatosan pocsékoljuk a magunk és a mások idejét.

Nem tudom, feltűnt-e, szerintem biztosan, hogy miközben szinte mindenhova időre jelentkezünk be, szinte sehol nincs olyan, hogy akkor kerüljünk sorra, amikorra bejelentkeztünk. Szinte teljesen mindegy, hogy hova szól ez az időpont.