Amikor a gyilkos maga is súlyos áldozat
A múlt héten a Margit-híd budai hídfőjénél egy férfi szó szerint berúgott egy idős nőt a villamos alá. A szerelvény nem tudott megállni, az áldozat azonnal meghalt. A férfit az ott lévők a rendőrség kiérkeztéig ott tartották. Aztán sorra derültek ki a háttértörténetek.
A férfi korábban a Margit-szigeten megtámadta Sarka Katát, és máskor más nőket is. Az előző napon szabadult a pszichiátriáról, s a korábbi hetekben a belváros utcáin sétált, vödörrel a fején. Innen már az átlagolvasónak is nyilvánvaló, hogy az illető nem beszámítható, akut fázisban lévő elmebeteg. Hozzá kell tennünk: természetesen nem büntethető. Egyszerűen azért, mert „nem tudta, hogy mit cselekedett”. Pontosabban ebben az őrült (szakszóval Wahn) állapotban nem az emberi társadalom szokásos döntési, erkölcsi és jogi logikája működött benne, hanem ködös állapotban szélsőséges indulatok és képzetek. Ezért a normalitás oldaláról nem is megítélhető és nem is elítélhető, sem emberi, sem jogi értelemben.
5 évet dolgoztam pszichiátrián. És örömmel tettem. Félállásban gyógyítottam, s persze találkoztam súlyos betegekkel is. És volt személyes ismerősöm is, egy magas képzettségű nő, aki úgy 6 évente rövid időre megőrült. Néhány napra bezárkózottá vált, aztán egy extrém dühroham, amikor szó szerint tört-zúzott, majd egy héten belül mindig teljesen letisztult. Aztán betegségének évekig semmi nyoma.
Betegek bizony nem kevesen akadnak. A bűnügyi rovatokban igen gyakran szinte sorok között olvasom az események hátterét, de valójában a betegségeknek csak kis hányada torkollik tragédiába. Ebben nem kis szerepe van a helyi társadalom bölcsességének. Régen kis településeken a falu bolondját - bár kissé nevetve, kissé furcsállva, de mégis - segítették és elfogadták, s megszólták, aki gúnyolta őt.
Nagyvárosokban már kevésbé jó a helyzet. Nem véletlen, hogy az USA-ban annyi ámokfutó gyilkosról olvasunk. Svédországban Brejvik közel nyolcvan fiatalt gyilkolt le módszeresen. Én az elmúlt évszázad politikájának két világtörténelmet meghatározó diktátoráról, Hitlerről és Sztálinról is azt gondolom, hogy egy jó pszichiátriai rendszer talál kiszűrhette volna őket.
Ez a szerencsétlen ember, aki most gyilkossá vált, korábban jogot tanult és magas szinten beszélt angolul és franciául. Egy jól működő ellátó rendszer talán kiszűrhette volna és megelőzhette volna a tragédiát. Csak hát azt sikeresen szétverte Gyurcsány és Horváth Ágnes.
Régen kis településeken a falu bolondját - bár kissé nevetve, kissé furcsállva, de mégis - segítették és elfogadták, s megszólták, aki gúnyolta őt.
A bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet máig gazdátlan, mint maga az egész rendszer is. Csak összehasonlításul: Németországban néhány helyen közhasznú társaságban foglalkoztatnak „elmebetegeket”. Akiket addig közpénzen láttak el, ma adófizető állampolgárok, jól beilleszkedve. Átlagemberek. Gazdasági vezetőjük több mint 30 évig volt zárt intézetben, aztán rehabilitáció után közgazdászként ezt a nagyvállalkozást vezette - igen sikeresen.
Szakmánk nem tud mindent megoldani, de igen sokat tud tenni. S a magyar pszichiátria már a XX. század első harmadában világhírre tett szert. Freud legkedvesebb tanítványa Ferenczi és az általa képzettek által. Bálint Mihály a II. világháború előtt időben Angliába menekült, de említhetem Róheimet, Székácsot és hosszú a sor. Ez volt a „budapesti pszichoanalitikus iskola”. A két diktatúra ugyan súlyosan visszaélt a pszichiátria és pszichológia eszköztárával, s mégis szakmán belül mindig ott lapult és terjedt a magas szintű tudás és az emberség.
A 80-as években megjelent nyugatról Bánffy Eszter, Mavers Ildikó és Carl Rogersnek, a pszichiátria világa egyik legismertebb alakjának tanítványai. A hazai szakmában komoly pezsgés indult meg.
Az összes hiány ellenére Magyarország számos szakembere nemzetközi szintű tudással rendelkezik, mindez azonban nincs hatékony rendszerbe szervezve. Ebben az országban megvan a szakmai tudás ahhoz, hogy pszichiátriánkat, a mentális ellátást nemzetközi színvonalúra szervezzük! Ahhoz, hogy csökkentsük az öngyilkosságok számát, a sérült emberekét, s a betegségből adódó tragédiákat.
Ehhez azonban az országos és helyi szakmapolitika tudatosságának fel kell nőnie ahhoz, hogy a szakma olyan szinten szerveződhessen újra, hogy ne csak tudásban és segítségnyújtásban, de gazdaságilag is hatékony legyen!
Skrabszky Fruzsina, Skrabszky Árpád és Kopp Mária professzorasszony gyermeke időben és jó helyen sikoltott fel a sajtóban: „De hiszen ez a gyilkos egykor az egyetemen jó barátom volt, jogot tanult és két nyelven beszélt, sajnos aztán megközelíthetetlenül megőrült”.
Fruzsina szülei a magyar társadalomlélektan legnagyobb, európai szintű kutatói voltak. Sajnos már nincsenek közöttünk. De lányuk – bár másutt – viszi a fáklyát tovább. Meg kell értenünk nekünk, és az egész szakmapolitikának, hogy saját cselekvésünk nélkül ez országban szaporodnak a hibák és tragédiák, s bizony az sok pénzbe is kerül.
Nem ismerem Somogyország pszichiátriai és mentálhigiénés rendszerét. Tudom, vannak jól képzett szakemberek. De néhány fecske nem csinál nyarat! És nem tudom, hogy a megye vezetése mennyire látja át, hogy jó rendszerszervezés mennyit tehet a társadalom mentális jólétéért. De azt tudom, hogy igen sokat! Nem az ő hibájuk, hogy ez nem tudatosodik!
De a szükséges tudás „itt van, vagy ide rendelhető”. Egy megye egészségéért, jólétéért.
S úgy tűnik, kevesebbe került, mint amit a konyhára hoz.