Születésnap
Kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod, énekli Halász Judit, én pedig ettől a mondattól mindig elgondolkodom. Valóban már attól szép lehet egy nap, hogy az éppen valahányadik évfordulója annak a napnak, amikor megszülettünk, vagy más is kell hozzá?
A magam részéről azt vallom, minden nap lehet szép csak úgy, és kell is, hogy minden nap szép legyen valamiért, de persze ez nem sikerül mindig. Van, amikor valami elrontja a napod, van olyan is, amikor ugyanaz, ami máskor elrontotta, most éppen nem rontja el. Mivel pedig egy átlag élet során napból van bőven, mindegyik változat rengetegszer előfordulhat. Maradjunk azonban a lényegnél, én a saját születésnapomat nem tartom túl fontosnak, mert úgy gondolom, igazán lényeges ebből a napból kettő van, az egyik az eredeti, amikor megszülettem, a másik pedig annak 18. évfordulója, amikor teljes jogú állampolgárrá váltam. A többi bónusz, lehetőség, hogy ünnepeljem magamat, ha akarom, általában nem akarom, de néha igen.
Kedvenc bambuszfotelemben ülve ölemben laptop, abba pötyögöm gondolataim, miközben valahol nem messze valaki stílfűrésszel közli velem, hogy nem vagyunk egyformák...
Ez a nap amúgy másokat is foglalkoztat, gondoljunk csak József Attilára, aki remek versben írta meg, hogy mit gondol magáról és az őt körülvevő világról. Ezt pár évtized után egy hasonló évforduló kapcsán a magam módján, nagy elődöm ritmusába és rímképleteibe kapaszkodva magam is megtettem. Ezzel akár azt is mondhatnám, hogy a születésnappal kapcsolatos magánrituáléknak eleget tettem.
Sokkal fontosabbak nekem a fiaim évfordulói, talán azért, mert az ő születésüket sokkal inkább vártam, mint a magamét. Aztán amikor először megláttam őket apró babaként, arra gondoltam, mi az a plusz, amit adhatnék nekik, és itt nem az anyagiakra gondolok, amitől ők valami többlettel érkezhetnek el második jeles napjukhoz, a hivatalos felnőtté váláshoz. Évezredes gondolkodás ez az apák részéről, Szu Tung-po 1100 körül így írt erről:
Fiam születésekor
Ha egy fiad világra jön,
észt kívánsz néki itten.
Lásd én roppant okos vagyok,
de semmire se vittem.
Remélem e fiam buta,
aki senkit se tisztel.
Így majd nyugodtan éldegél
és ő lesz a miniszter.
Ha e sorokat olvassuk, elgondolkodhatunk azon, valóban változott-e a világ, vagy csupán a díszletek mások körülöttünk, de a lényeg ugyanaz? Én a második változatra voksolok. Itt ülök a tó partján, éppen kínai költőnek is képzelhetném magam, hiszen körben a fák, a bokrok, az egész kert aurája is ezt sugallná. Ám kedvenc bambuszfotelemben ülve ölemben laptop, abba pötyögöm gondolataim, miközben valahol nem messze valaki stílfűrésszel közli velem, hogy nem vagyunk egyformák, és míg nekem a születésnapom nem annyira lényeges, addig neki a vasárnap délelőtt azonos a hétfőivel.
Így van ez jól, a világ és benne az ember több ezer éve olyan, amilyen. Mindenki máképp keresi, amit nem találhat, a létezés értelmét, mert az a létezés maga, s ahogy magunkat egészben csak tükörben láthatjuk, vagy egy másik ember szemében, úgy a létezést sem tapasztalhatjuk meg külön, mert a megtapasztalás egyenlő a létezéssel.
Közben a szomszédban is vasárnap lett, s az így újra hallható apró vízesés csobogása azt üzeni, ideje abbahagyni, nincs mit írni erről, hiába tűnik úgy, hogy van. Po csü-ji így írt az ajánlatos és mindennél előbbre való hallgatásról:
Lao-ce
„Aki beszél, semmit se tud,
bölcsnek nem kell a szó se.”
Ezt mondta a nagy hallgató,
mindentudó Lao-ce.
Ha azt hiszed, hogy ő a bölcs
s mindent tudott valóban,
miképp lehet, hogy könyvet írt
s ott ötezernyi szó van?