A bohóc mosolya mögött
Gyerekkorom nagy varázslóinak tartottam őket, mondhatni mosolycsalogatónak. Ha szüleim elvittek egy cirkuszba, akkor mindig a bohócot vártam, nem érdekelt a lengtornász, a légtornász és bátor, aki odamász kategória… Persze érdekeltek a packók, az idomított kutyák és a bűvészek is, de megfogni a bohócok tudtak. Aztán nagyobb lettem (azt nem mondom, hogy okosabb is) és megint cirkuszban voltam, de volt még idő az előadás előtt, és volt egy rész, ahol sétálni lehetett. Halk beszélgetés ütötte meg fülem, bohócok beszélgettek, és elgondolkoztam a látottakon, hallottakon…
Nem tudom elfelejteni, amit hallottam, még most is, felnőtt fejjel visszagondolva arra a nyári estére, furcsa érzések tudnak bennem kavarogni. Az est bohócai szomorúan ültek amolyan műanyag székeken és a két korosabb barát fejét lógatva beszélgetett. Az egyikükről kiderült, hogy beteg, egy hárombetűs kór támadta meg, és már semmi értelme a kezelésnek. Fül- és szemtanúja voltam egy olyan pillanatnak, amit kevés ember él át. Két mosolysminkes vidám ruhás bohóc egymás kezét fogva oly szomorúan nézett egymásra, hogy borzasztó ellentétet mutatott meg nekem. Nem a ruhájuk, nem a sminkjük és ötvenes bakancsuk uralta érzéseim el, hanem a két ember érzései. Hallottam és láttam azt, amit nem lehetett volna. Nem hallgatóztam, csak meredten álltam egy oszlop mellett, és lebénulva gondoltam végig az eddig látott bohócaimat…
Azóta már másképp nézek egy bohócra. Már tisztelem őket, mert láttam, hogy kik és mik ott belül. Emberek…
Mennyi kín és szenvedés lehetett mosolyaik mögött? Fájó fog, égető láz, kínzó fájdalom a testben, de azt tették, amire vállalkoztak. Mosolyt hoztak életembe, és még sok ezer gyerek és felnőtt életébe, tették mindezt úgy, hogy soha senki nem gondolt bele abba, hogy Ők is emberek. Nekik is van rossz napjuk, tudnak szerelmesek lenni és tudnak bánattól elgyengülten ülni barátjuk előtt… A nagy nevettetők, akiket a mosoly éltet, a mosoly, aminek rabjai lettek akkor, amikor először feltették a krumpliorrot… A vérükké vált az, hogy nekünk örömet szerezzenek. Azóta már másképp nézek egy bohócra. Már tisztelem őket, mert láttam, hogy kik és mik ott belül. Emberek…
Aztán eszembe jutott az is, hogy mennyi bohóc rohangál a napi életben most is körülöttünk, csak nincs rajtuk keménykalap és krumpliorr. Mennyi mosolyt csalnak ajkainkra, mennyi szép gondolatot ültetnek el bennünk. Ránk néznek, belénk tekintenek és tudják… Tudják a varázsszavakat, amiktől mosolyra derülünk. Lehetnek ők énekesek, komikusok, vagy akár épp bloggerek is, de az egyszerű ember képes arra, amit más nem tud. Tudnak rólunk… Látnak minket… Ami pedig a legfőbb, hogy mosolyogni szeretnének látni… Minket.
Keresd életed bohócait, bolondjait, mert ők azok, akiktől a legtöbbet tudsz kapni úgy, hogy csak egyetlen viszonzást várnak tetteikért… a mosolyod.