Zsipi és a Mikulás
Egyszer, nem is olyan rég, tán nyár dereka előtt még, csendes házak tövében, békén megbújva a sövényben kikelt egy széncinege fióka. Testvérei nem voltak nagy bánatára, szülei szép nyugalomban nevelték egykéjüket. Türelmetlenségét, és dacos kedvét csicseregve békítették. Zsipi - mert így hívták a cserfesen zajos cinkét - minden nap borsot tört a szomszéd fészkek lakóinak orra alá. Hol nem hagyta őket aludni, hogy csúfolkodott velük, hol épp összeverekedett más tollas fiakkal.
Aztán, ahogy a napok teltek és múltak, Zsipi egyre csak nőtt, tollasodott és ügyesedett, a Nap egyre rövidebb ideig simogatta a tájat, a zöld levelek halványulni kezdtek. Egyik nap szülei elé álltak, s így szóltak:
- No Zsipi! Eljött a nap, mikor utadra bocsájtunk, felneveltünk becsben, jól tartva. Óvtunk héja karmai elől, vagy épp macska éhsége elől. Tanítottunk és megtanítottunk neked mindent, mit egy igazi széncinegének tudnia kell. Rossz voltál, mégis szerettünk, mert a mi vérünk vagy, de jól vigyázz, ha viselkedésed nem változik, szomorú napok várnak rád. Menj, és éld az életed.
- De hát miért? Hisz jó így nekünk, ti kerestek ennivalót, én meg megeszem. Kivel éljek ezután? - kérdezte Zsipi.
- Egyedül Zsipi. Nem szereztél barátokat, mindenkivel ellenséges voltál és senki sem szeret. Miért gondolod, hogy bárki is repülni akar veled egy csapatban? Élj és tanulj fiam... - búcsúzott az apja és párjával elrepült a hűvösödő este felé.
Zsipi nézett maga elé, s magában azt mondta:
- Rendben, jó lesz nekem egyedül, nem kell megosztanom semmit senkivel! Ezzel kis csőrét dacosan az ég felé fordítva tovarebbent a fészek melletti ágról. Vissza sem nézett. Teltek napok és hetek, a levelek sárga aranyba burkolták a fákat és Zsipi boldogan repkedett közöttük, ennivaló bőven akadt. Repülése pedig oly ügyessé vált, hogy az öreg karvaly, amikor meglátta Zsipi hívogató repülését, csak legyintett szárnyával. S fordult is más irányba, mert mi nem elérhető, nem ehető. Zsipi csinos kis cinkedalia lett a hetek alatt, tollai fényesen csillogtak, éneke mesés dallamot rejtett. Látott cinkecsapatokat, de sosem repült közéjük, de látta, hogy mennyi figyelő tekintet szegeződik reá.
Aztán egy nap megváltozott az idő, eső esett, harapnivaló is alig volt már, s a szakadó eső láttán csak az egy ház eresze alatt megbúvó odújából lesett kifelé. Fázott és éhes volt, és még egy érzés kerítette hatalmába. A magány, most jó lett volna valaki mellé bújni. Nem volt se társa, se barátja. Szomorúan tekintett ki a jeges esőbe, és félt. Félt a holnaptól, félt attól, hogy mi fogja még összeszorítani hevesen dobogó szívecskéjét. Aludni próbált, de nem jött álom a szemére. Fülébe csengett apja szava:
Miért gondolod, hogy bárki is repülni akar veled egy csapatban? Élj és tanulj fiam...
Másnap reggel arra ébredt Zsipi, hogy nagyon fázik, tollait felborzolva lesett ki a lyukon és nem hitt a szemének! Fehér volt minden!
- Miféle dolog ez? Mi ez a fehérség, és hogy hull ez az égből? Semmit nem lehet majd találni! - kiáltotta magában megrémülve.
Kidugta jobban picinyke csőrét és egy fehér valami ráhullott. Megborzongott, ez hideg. Hideg, hol van, mikor zöldek a levelek, hol van már az, mikor ennivaló garmadával hever? Már bánta, bánta nagyon Zsipi, hogy nem hallgatott szüleire. Most milyen jó volna valakivel beszélni! Aztán észrevett egy figyelő szempárt. Egy kétlábú volt, aki a házban lakik, apja azt mondta, ők az emberek. Aki őt figyelte, nem volt nagy, szőke szőr volt a fején. Őt nézte, Zsipit nézte, és hallotta félő énekét, majd a szempár eltűnt...
Aztán a nap folyamán a fehér valami esése elállt, Zsipi nyújtózott egyet, és kiröppent, morfondírozva azon, hogy az öreg fenyőn talál majd valamit. Ott, azelőtt az ablak előtt, ahonnan figyelték. Csak pár falatot talált, éhes volt. A messzeségben egy tucatnyi cinkét látott, akik találtak valami jó falatot. Már majdnem indult is hozzájuk, de aztán megállt a mozdulatban. Nem szívesen látnak, sosem törődtem velük, most miért fogadnának maguk közé. Aztán észrevett egyet, aki őt figyelte, tudta, hogy ki. Zsupi volt, egy cinkelány, ő mindig jó szívvel nézett rá, s most is. Zsipi szomorúan elfordult, és visszarepült a vackára.
Besötétedett. Percről percre hidegebb lett, fények gyúltak az emberi odúkban, füst bodorodott a tetők kőrúdjaiból. Zsipi szomorú volt, elkeseredett, lassan álomba akart szenderülni, de egy furcsa hang megakadályozta ebben. A fehér valami csikorgott valaki talpa alatt. Kinézett, és nagy meglepésére egy piros ruhás, nagyszakállú, mosolygós kétlábút látott meg épp az ő vacka előtt, hátán egy hatalmas zsákkal. Szinte felkiáltott:
- A cinkék röptére, te meg miféle szerzet vagy?
A legnagyobb meglepetésére az ember felé fordult és számára érthetően válaszolt:
- Én vagyok a Mikulás. Gyere kis cinke, török kalácsomból, biztos éhes vagy. Én ezen az éjjelen járom végig az emberek házait, s ki jó volt az elmúlt évben, annak ajándékot, ki pedig rossz volt, annak virgácsot adok. Te nem voltál jó, Zsipi!
- Tényleg nem voltam jó, és már bánom is. De honnan tudod a nevem? Nem bántasz? A kalácsod nem jó nekem, valami magod nincs inkább, diód, mogyoród? - válaszolt Zsipi meglepetten és a pirospozsgás mellé repült.
- Dióm és mogyoróm is van. Tenyerembe rakom és míg falatozol, beszélgetünk - szólt a Mikulás.
Beszélgetni kezdtek. Mikulás elmesélte, hogy neki milyen örömöt jelent az ajándékozás, a jó gyerekek mosolya, a béke a házakban. Zsipi csak csodálkozva hallgatta a jó szagú ember szavait és piciny kis lelkében melegség terjedt szét. Aztán furcsa ötlete és ebből egy furcsa kérdése lett:
- Mikulás... Lehetne azt kérnem, hogy egyik zsebedben rejtőzve veled tartsak ezen az éjjelen? Te sem lennél egyedül és én sem, közben beszélgetnénk...
- Rendben, Zsipi! Sőt! Ha van kedved, segíthetsz is, le leszel az én kis felderítőm! - szólt a Mikulás.
Így is lett, ezen az éjjelen Mikulásnak kis tollas segítője lett, Zsipi. Mikulás egyik mély zsebéből egy mini kis piros sipakot vett elő, és Zsipi fejére tette. Sok dolguk volt, sok ház volt, hol meg kellett jelenniük, de az ügyes páros hajnalra el is végzett. Mikulás Zsipit visszavitte vacka elé és így szólt:
- Köszönöm Zsipi az önzetlen segítséget. Nagyobb szíved van, mint sok embernek. Te hinni akarsz már a jóban. Tegyél meg nekem valamit. Holnap, mikor felkelsz, keresd meg azt a cinkecsapatot, tudod, ahol a Zsupi is van. Csatlakozz hozzájuk. Hidd el nekem, szívesen fognak fogadni. A reggel mindenkinek csodákat tud rejteni, még egy picinyke cinkének is. Neked.
- Köszönöm Mikulás! Ha jövőre is kell segítség, itt megtalálsz. Rendben, megígérem, holnap odamegyek... - köszönt el Zsipi a Mikulástól.
Visszarepült a fészkére, és a Mikulástól kapott sipakban elaludt, mélyen és jól. Másnap a Nap már magasan járt, mikor felébredt. Ásított egy nagyot, és a furcsa álmára gondolt, egy nagy, piros ruhás emberre. Aztán észrevette a piros sipakot. Nem álom volt akkor?! Nem ám! Kilesett és szikrázó napsütés várta kint, és egy figyelő szempár az ablakból. De mi is van ott az ágakon? Kis házikó, benne finom magok? Zsíros szalonna, s dió meg mogyoró? Ki rakta oda? Miért? Aztán rájött, a kis szempár gazdája volt a tettes, aki most őrá várt.
Zsipi odarepült az ablakhoz, kis szárnyát behajtva meghajolt, és énekelni kezdett a kis emberkének, aki nevetni kezdett örömében. Majd Zsipi a kis házikóhoz repült és éhesen falni kezdte, amit neki raktak ki. Aztán néhány falat után megállt. Nem esett neki jól, egyedül. Nem volt kivel megosztani a jót, így semmi értelme. Körbenézett és jó messze meglátta a kis csapat cinkét, köztük Zsupit is...
Megvakarta koromfekete fejét, ódzkodott és félt, aztán így szólt saját magához:
- Jól van Zsipi, megtanultad azt, amit meg kellett tanulnod. Rossz voltál és jó lettél, s ki jó, megosztja a többi jóval azt, ami neki jutott. Ígéretet tettem a Mikulásnak, mennem kell...
Aztán egy nagy sóhajtással a cinkecsapat felé indult, torkában dobogó szívvel, de a Mikulástól kapott tudással a birtokában...
VÉGE