Leszokóban a rászokásról
Az egész életünk erről szól, leszokunk, aztán meg másra szokunk rá. Gyerekként vagyunk a legszabadabbak, aztán szép apránként erről leszoktatnak minket. Rászoktatnak minden másra. Rászoktatnak arra, hogy azt gondoljuk, amit ők gondolnak. Arra, hogy azt tegyük, ami szerintük helyes, arra, hogy hová születtünk és mikké válhatunk. Szerintük. Rászoktatnak arra, hogy leszokjunk arról, ami igazából mi önmagunk vagyunk.
Szerepeket és feladatokat adnak, megmondják, hogyan tudunk csak beilleszkedni. Aztán telnek és múlnak az évek. Az ember, kit leszoktattak önmagáról, rászokott arra, ami nem is akart igazából lenni. A közösség formálta arra, ami a közösségnek jó. A közösségeinken múlik, hogy mire szokunk rá. A közösségben menő dolgokat kell tenni, hogy a közösség ne taszítson ki magából. A közösség szoktat cigarettára, italra, drogra és agresszióra, de a közösség szoktat empátiára, segítőkészségre, bizalomra és jóra is.
A közösség, de hol az egyén, hol van maga az ember?
Nem kell görcsösen ragaszkodni közösségekhez, az ember a közösségei által lehet jobb, de nem biztos, hogy ember. Ha egy ember kicsit elkezd gondolkodni, egyre több olyan dologról fog leszokni, amire korábban rászoktatták. Ehhez meg kell érni magának az embernek, van, aki ezt fiatalon teszi meg, van, ki idősebb korában, valóban saját nézőpontot alakítva ki. Ami illeszkedik ugyan a közösségekhez, de már nem teljes mértékben.
Fontos a valahová tartozás érzése, de csak addig a pontig, amíg annak, vagy azoknak is fontos az én jelenlétem.
A közösségek jelölnek utat ki a tagjaiknak, elvárásokat támasztanak a tagsághoz, és megbélyegzik azt, ki nem követi a többség elképzeléseit. Az ember viszont magának jelöli ki az útját, amely csak párhuzamos lehet a közösséggel, de sosem azonos.
Az ebbéli leszokáshoz nincs tapasz, nincs terápia és nincs elvonókúra. Ezt csak és kizárólag önmagunktól tudjuk megtanulni. Magunkat leszoktatni. Én egyre jobban teszem mérlegre a közösségeimet, egyre kevésbé "kergetek" embereket csak azért, hogy valamiféle kapcsolat legyen közte és köztem. Fontos a valahová tartozás érzése, de csak addig a pontig, amíg annak, vagy azoknak is fontos az én jelenlétem. Az pedig teljesen mindegy, hogy ezt más minek hívja, önértékelésnek, egónak, vagy önbizalomnak, mert nem érdekel, hogy ő, ők mit gondolnak erről.
Majd akkor, ha őket is érdekli, hogy mit gondolok én.
Rá lehet szokni arra is, hogy leszokunk a felesleges dolgainkról, amik csak időbe és hiábavaló energiába kerülnek. Ha egy ember ezt következetesen teszi napról napra, akkor egy nap rá fog jönni, hogy rászokott arra, hogy önmaga legyen.
Mentesülve a görcsösségtől, látszattól és szerepjátszástól. Hihetetlen a kontraszt abban, hogy mit mond a világ, és mi az, amit elvárva követel az egyéntől. Légy egyéniség, légy különc, valósítsad meg önmagad és álmaid, de megmondom, hogy milyen egyéniség légy, mennyire lehetsz különc és mik lehetnek az álmaid. Közben pedig annyi mindenről szoktattak le, mondván, ezekre szükség van ahhoz, hogy az légy, ami lenni szeretnél. Na, ez az igazi szenvedélybetegség, betegei lenni egy beteg világnak, követni egy vak útmutatását.
A világ trükkje az, hogy elhiteti az egyén fontosságát, miközben titkon egyenruhát gyárt divatnak álcázva. A rászokással az a baj, hogy természetessé teszi a dolgokat, bármennyire rosszak is, minden csupán idő kérdése. Ez az idő viszont a mi életünkből telik el, amit senki sem tud visszaadni.