A hely szelleme
Kirándulunk. Közben megérint a hely szelleme.
Ülök a fűben. Körülöttem tarka rét virágai pompáznak, pillangók röpködnek. Füvek magvai szállnak a szélben. Behunyom a szemem, és érzem a múltat. Csend és nyugalom honol. Jó ez a csend.
Gondolatban magasra emelkedek. Fényeket látok, és a szédítő magasságból lenézek.
Látom a tájat. A messzeségben házak, falvak, városok, szántóföldek, erdők mezők. Utakat is látok. A végtelenbe vezető, hosszú kanyargós utakat, útelágazásokkal, kereszteződésekkel. Ez már nem a múlt. Ez a jelen. Az utakon, településeken, a természetben emberek jönnek-mennek. Jó ez a nyüzsgés.
Egy buckán állok. Nevetnem kell. Mások is nevetnek. Jó ez a könnyű, vidám hangulat.
Az erdőben hűvös. Szúnyogok serege támad. A réten perzselő napsugarak után hol didergek, vagy éppen földbe gyökeredzik a lábam, és nehéz továbbmenni. Valami vonz. Jó ez a hűvös.
Kapuban állok. Finoman lenyomom a kilincset, de zárva. Nem baj, nem is akartam bemenni. De jó érzés a lelkemnek, hogy itt állok a legkülönlegesebb kapu előtt.
És ismét a mezőn. Körben állunk, emelkedett a hangulat. Ott vannak a hely őrzői is. Üdvözölnek. Jó emberek.
Csak állok, és a messzeségbe nézek. Talpam alatt dübörög az élet. Érdekes érzet.
Nevetve futunk a dombon lefelé. Körülöttünk mosolyognak a rét virágai, a rovarok, és a táj. Tüdőnk kitisztult, lelkünk felfrissült, és elfeledünk mindent, mi fáj.
