Már messziről láttam, hogy ott ül a kedvenc padomon. Láthatóan jól érezte magát, szinte beleolvadt a természetbe. Ahogy közelebb értem, rám nézett, és tudtam, hogy engem várt. Leültem mellé, és egy darabig csak ültünk ott csendben, hallgattuk a madárcsicsergést, a szellő játékát a levelekkel. Jó volt ez a nyugalom.
– Szerinted jó felé halad ez a világ? – törtem meg a csendet.
Néha olyan jó csendben maradni. Csendben maradni, és csak figyelni.
Figyelni a körülöttem nyüzsgő embereket, figyelni, ahogy csak vannak, figyelni, ahogy élnek, ahogy teszik azt, amit éppen jónak éreznek.
Egyesek háborognak, van, aki elfogadja mindazt, ami van, úgy, ahogy van. Mások próbálnak változni, változtatni.
Én meg csak csendben nézem őket.
Németország háborús lázban ég. Mivel az Európai Unió meghatározó vezetői – élen Ursula von der Leyennel, Manfred Weberrel – is németek, így az unió még nagyobb háborús hisztériába kezdett. Magyar ésszel nehéz felfogni, hogy minden német politikai híradás, minden talk-show, és minden pártpolitikai sajtótájékoztató fő témája, hogy Putyin már a kapuk előtt áll, csak idő kérdése, hogy mikor lép a NATO-országok területére. És ha a németek ennyire készülnek, akkor az amúgy is oroszgyűlölő nemzetek – lengyelek, észtek, lettek, litvánok – vezetőinek duplán kell készülniük a háborúra.
Új lendületet és új irányt vett a világ fejlődése. Volt már ilyen, amikor a kézi munkát felváltották a gépek. Úgy hívjuk, hogy ipari forradalom.
Ez a mostani helyzet is hasonló ahhoz, csak itt most a gondolkodást adtuk át a gépnek. Nem örülök neki, de már itt van. Küzdhetünk ellene, harcolhatunk ellene, de azt hiszem, ezt a csatát már eleve elveszítettük. Inkább meg kell majd tanulni együttélni vele.
Együtt élni vele úgy, hogy ne legyen fájdalmas, úgy, hogy mi közben emberek maradjunk.
Már a kezdés is sejtetett valamit: Trump a Fehér Ház előtt Zelenszkij ukrán elnököt megdicsérte, hogy „milyen csinosan kiöltözött”. Végre – gondolta az ember –, valaki megmondta ennek a fura figurának, hogy a diplomáciához hozzátartozik a megjelenés, az öltözködés is. Semmi nem indokolja, hogy Zelenszkij azt játssza, mint aki éppen a frontról jön. Nem, nem onnan, a meleg, kényelmes irodájából, repülőről, autóból, de semmiképpen sem a harctérről. Amikor aztán – mert ő kezdte – a kamerák előtt agresszívra váltott, Vance alelnök, majd Trump is lerendezte.
Nőnap van.
Mostanában nagy divat, hogy mindenfélének van világnapja. A madaraknak, a fáknak, az erdőnek, betegségeknek, egészségnek, békének és bárminek is van világnapja.
A nőnap az kicsit más. Annak sokkal mélyebbre nyúlnak a gyökerei, és még olyan világban kezdték ünnepelni, amikor nem volt minden egyébhez is rendelve nap. A nőnap szorosan összefűződik a nők jogaival. Az egyenjogúsággal. És már oda is értünk a lényeghez.
Néha úgy tűnik, hogy az élet csak arról szól, hogy gürcölünk a mindennapi szükségleteink kielégítéséért. Igen, szólhat arról is, de én úgy gondolom, hogy másnak is bele kellene férnie.
Ha viszont akárhogy nézzük, nem szól semmi másról, mert mégsem fér bele semmi egyéb, akkor ott nincs meg az egyensúly. Ha valahol nincs egyensúly, akkor meg lehet nézni, hogy hol tolódott el valami egy téves irányba. Esetünkben munkánkért kapott fizetség az, ami aránytalanul kevés, vagy az igényeink azok, amik nem követik a zsebünket.
Brüsszel és Berlin tombol: J.D. Vance, az USA alelnöke a müncheni biztonsági konferencián az ott ülő politikai előkelőségek szemébe mondta: „Ha önök a saját választóiktól félnek, akkor Amerika semmit nem tud önökért tenni.” Mert felháborította, hogy a konferenciára meg sem hívták azokat a pártokat, vezetőket, országokat, amelyeknek más a véleményük a világ dolgairól, mint az európai liberális elitnek. Ha mást gondolnak az orosz-ukrán háborúról vagy a migrációról.
J.D. Vance – hivatkozva a megelőző napi müncheni merényletre – feltette a kérdést: „Hányszor kell még az ilyen borzalmas merényletet elszenvednünk, mielőtt irányt változtatnánk, és a saját civilizációnkat egy más, egy új irányba vezetnénk? Egyetlen választópolgár sem azért járult az urnákhoz, hogy arra szavazzon, hogy bevándorlók millióinak kaput nyissunk.”
Amikor elkezdjük kitakarítani a szőnyeg alatt felgyülemlett kupacot, akár érdekes dolgokra is bukkanhatunk. Találhatunk ott félbemaradt dolgokat. Hogy mire is gondolok?
Például félbemaradt gyerekkori álmok, félbemaradt és nem megélt vágyak, félbemaradt játékok vagy játszmák, félbemaradt mondatok, és kimondatlan szavak tömkelege.
Ezek hosszú ideig csak gyűlnek és láthatatlanul is nyomják a lelkünket, tapinthatatlanul (vagy tapintatlanul?) is ott vannak bennünk, és ha észrevétlenül is, de nehezítik a mindennapjainkat.
Mindenkinek van egy olyan láthatatlan szőnyege, ami alá besöpri az elintézetlen dolgait. Sok minden bekerülhet egy ilyen szőnyeg alá. Például amikor valamit nincs kedvünk megoldani, vagy nem jutunk el a befejezésig, vagy csak időnk nem volt a megoldásra, akkor egy laza mozdulattal – vagy mozdulatlansággal – csak belökjük a szőnyegünk alá. Ettől még persze nem oldódik meg a dolog, csak egy időre eltűnik a szemünk elől.