Életünk során többször szembejönnek olyan helyzetek, amikor valami véget ér.
Vannak nagyobb véget érések, mint amikor véget ér a gyerekkor, vagy véget ér egy olyan életszakasz ami hosszabb ideig – akár évekig is – tartott. A változást sok minden megelőzheti. Akár a tanulmányaink befejezése, egy költözés, egy szakítás, egy felmondás, de akár egy lottófőnyeremény is!
Gyűjtögető típus vagyok. Rengeteg régi kacatot őrizgetek a szekrényekben, a fiókok mélyén. Néha előveszek ezt-azt, és újra boldogan használom, de rengeteg olyasmit is tárolok, ami már ténylegesen nem jelent nekem semmit.
Aztán vannak olyan napjaim, amikor kipakolom a szekrény mélyét, és szelektálok. Nevet is adhatok ennek a műveletnek: kacatolás.
Ilyen kacatolós napokon kipakolok, és minden egyes elfekvő darabon elmélázok. Van, amitől könnyű szívvel meg tudok válni, vannak szép emlékeket őrző kacatok, és bizony vannak olyasmik is, amit már régóta kerestem, csak ott lapult a sokaságban…
Beindul lassan a megvilágosodás: „Aki Brüsszel ellen harcol, az nem anti-európai, hanem egy jó európai” – írja Norbert Bolz professzor a Die Welt-ben. Kifejti, hogy a valamikor kiválóan működő Európai Uniót – elsősorban az Európai Bizottság és az EU Parlament – egy bürokrata szörnyeteggé változtatták. Az európai békéért és virágzó gazdaságért létrehozott Európai Gazdasági Közösség – a mai EU elődje – idején Európa egy élhető és irigyelt kontinens volt. Ma ez – a híres Max Weber professzor egykori szavait felhasználva – a Szolgaság Háza. Az Unió az egyre növekvő igazságtalanság, a tekintélyelvűség terepe, a szabályozási düh, a szervezett felelőtlenség, a véleménynyilvánítás üldözése, a totális tömegmegfigyelés otthona lett – fejti ki írásában Bolz. Egy balos–zöld–liberális politikát követ, amit az EU Bíróságát bekapcsolva, igazságtalan ítéletekkel az országokra kényszerít. Nem kevesebb a tét, mint az országaink és az egyéni szabadságunk sorsa.
Gondolkodtál már azon, hogy miért lépünk bele újra és újra ugyanabba a pocsolyába akkor is, amikor már tudjuk, hogy ott van?
Nem azért, mert kényelmes, nem azért, mert arra visz az út, nem azért, mert megszoktuk, hogy vizes lesz a lábunk. Hanem azért, hogy figyelmeztessük magunkat, hogy meg lehetne javítani a járdát.
Igen, tudat alatt is folyamatosan figyelmeztetjük magunkat olyan dolgokra, amelyekkel van valami teendőnk. Ha belebotlunk, az azért van, hogy megoldjuk végre. Egészen addig tologatjuk magunk előtt, amíg egyszer csak összekapjuk magunkat, és megoldjuk azt, ami zavar.
Néhány napot Brüsszelben töltöttem, ahol mindig rácsodálkozom az Unió monumentális épületeire, és arra, milyen gazdag is Európa, hogy egy ilyen monstrumapparátust képes eltartani. Mégis jó dolog, hogy – ameddig megtarthatjuk benne a magyarságunk érdekeit – tagjai vagyunk ennek a közösségnek. A gond csak az, hogy Brüsszelhez nagyformátumú vezetők is kellenének. Sajnos a tény az, hogy másod- és harmadrendű politikai szereplők vezetik és működtetik az Uniót, valamint az Európai Parlamentet. Ez utóbbira valójában semmi szükség nincs, az Európai Bizottság jó vezetőire annál inkább lenne.
Szoktam hallani, hogy sokan nem szeretik a hétfőt, mert a hétvége után nehéz nekik visszazökkenni a munkahétbe, és inkább kínnal vágnak bele, semmint jókedvvel.
Viszont általában azok a dolgok lesznek sikeresebbek, amelyeket megfelelő energiamennyiséggel indítunk el. A lendületes indítás után sokkal gördülékenyebben mennek a dolgok. Így van ez a héttel is. Ha jókedvvel és energikusan kezdjük el, sokkal sikeresebbek lehetünk.
Az én elméletem a sikeres hétkezdésre az, hogy a hétvégét arra kell használni, amire való: töltődésre.
Igyekszem minden oldalt, minden médiában meghallgatni, figyelni. Megnéztem a miniszterelnök kötcsei beszédét is, különösen az európai helyzetelemzését hallgattam figyelemmel. Orbán Viktornak van elképzelése arról, hogyan kellene megreformálni az Európai Uniót: úgy, hogy minden nemzet megtalálja benne a számára jót, elfogadhatót.
A kerítéseket általában a lakóhelyünk köré építjük, de léteznek másfajta kerítések is, amelyek igazában láthatatlanok, és ezekkel saját magunkat vesszük körül.
Ezeket a kerítéseket szeretném most kicsit górcső alá venni. A kerítés egyrészt megvéd a külső hatásoktól, de sokszor inkább gátol bennünket a kiteljesedéstől.
Nem árt időnként elmenni a kerítésünkig, és kinézni rajta. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy elgondolkodunk például az elveinken… Mert egyes gondolatok, elvek, beidegződések képezik a mi saját kerítéseinket. Néha sikerül egész kerítésrendszert is kiépíteni magunk körül, ami igencsak megnehezíti a mindennapjainkat. És néha nem ártana túllépnünk önmagunkon.
Tapasztalataim szerint érdemes reggelente kicsit korábban kelni, és kialakítani egy rutinszerű kezdetet a naphoz.
Vannak, akik az utolsó pillanatban ugranak ki az ágyból, és már indítják is a napot, már mennek is dolgozni, tanulni, ügyet intézni. De egy megalapozatlan nap sok stresszfaktort hordozhat magában.
Érdemesebb előbb egyensúlyba hozni magunkat, és csak ezután belevágni a napi teendőkbe.
Ahogy bolyongunk az élet végtelennek tűnő erdejében, néha szembe találkozhatunk érdekes helyzetekkel.
Van olyan, hogy nem tudod eldönteni, hogy most örülsz, vagy éppen szomorú vagy.
Van olyan, hogy nem tudod eldönteni, élvezed-e a pillanatot, vagy éppen elszenveded.
Van olyan, hogy nem tudod megállapítani, hogy valami most a jó, vagy éppen most a rossz.
Van olyan, hogy egyik feled boldog, a másik meg padlón van.
Mert egyszerre sok inger ér bennünket, és mindegyik próbálja befolyásolni a hangulatunkat (ha hagyjuk!). Néha az egyik kerül túlsúlyba, de a következő pillanatban akár meg is fordulhat a helyzet. És többnyire meg is fordul. Szokták is mondani, hogy a jó után jön a rossz. De ennek nem kell feltétlenül így lennie!