Viharok emlékezete
Néhányan talán már kitalálták, a forradalom utolsó napjairól fogok írni, és az azokat követő reménytelen évekről.
1956. november 3-án délben még tárgyalt a szovjet delegáció a csapatkivonásról, aztán már éjfél előtt elhangzott a szó „ГРОМ!”, vagyis menydörgés és elindította „ВИХРЬ”, vagyis a forgószél nevű hadműveletet, amely romba döntötte a magyar nép esélyét a felemelkedésre talán örökre.
Az Alföldön kezdődtek a harcok, de másnap hajnali négy órakor már Budapest utcáin dübörögtek a harckocsik. A túlerő óriási volt, több mint hétezer tiszt és ötvenkétezer sorkatona zúdult a szabadságukért, a mi mostani jövőnkért is küzdőkre. Magyar részről 2500-an, a szovjetek részéről 2200-an vesztették életüket. A magyar oldalon 20 000 sebesült, és újra rommá lőtt házak jelezték, hogy az ázsiai hordák majd száz év után ismét megálljt parancsoltak a magyar szabadság eszményének.
200 000 honfitársunk kényszerült elhagyni a hazáját. Akik maradtak, azoknak keserűen kellett megtapasztalniuk, hogy a Kárpátokon túlról importált szakszerű diktatúra nem kegyelmez senkinek. Orvosok voltak kénytelenek otthagyni hivatásukat és segédmunkásnak állni, csak azért, mert tették a dolgukat és ellátták a sebesült szabadságharcosokat, és sokan kerültek börtönbe csupán azért, mert nem tetszettek a hatalomnak.
Aztán jöttek az összekacsintós hatvanas, hetvenes évek, látszólag lazult a nyomás, de mindenki tudta, hogy a hatalom titokzatos fülei a félelemből, kisszerűségből és anyagi érdekekből szőtt hálózat jelen volt mindenütt. Mindenről tudni akart, a lázadó eszmékről éppen úgy, mint a potyagólokról vagy a becsempészett nylon harisnyákról. Aztán elmúlt ez is, és csak úgy végezetül, de nem utolsó sorban szerveztek nekünk egy csendes, békés látszatforradalmat, egy olyan kerekasztalosat, bársonyosat, így lopva el tőlünk a lehetőséget egy gyors, valóságos rendszerváltástól.
Akkor, ott, 1956. november 3-án éjjel kezdődött minden. Onnantól datálódik a tömegek génekbe kódolt félelme. Az átlagember a vitát azonnal veszekedésnek, a veszekedést már szinte dulakodásnak érzi és fél, még mindig fél nyíltan felemelni a hangját. A hálózat, bár talán már nem él, de hatása még ott van, sokan érzik figyelő tekintetét tarkójukon, még a szavazófülkékben is.
Ma ismét egy baljós november harmadika van. A kertek alján tankok helyett a Júdás pénzen vett lendület dübörög, ha kell, hamisít, ha kell, hazudik, ha kell, hungarocell szobrot dönt, hogy múltunkat végképp eltörölje, hogy eladja ezt a megmaradt kis hazát, hogy elvegye tőlünk nyelvünket, hogy magához édesgesse gyermekeinket, hogy nemzetközivé tegye a jövendőt.
Emlékezzünk hát és fejtsük meg 56 üzenetét a költő szavaival:
…csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek, s ha százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak és viharvertek...
Igen, most erre van szükség újra, itt a huszonegyedik század elején, több mint ezeréves európai lét után, újra a honfoglalók bátorságával kell visszaszereznünk, végleg magunkhoz vennünk, a százszor, ezerszer megszerzett és újra elvesztett hazát, hogy végre ne megbűnhődjük, de megismerjük a múltat, hogy végre birtokba vehessük a magunknak épített jövendőt.
Legyen hát velünk a béke, de tudjuk: tartósan béke csak ott lehet, ahol nincs ok a harcra, vagy már nincs remény sem. Ma okunk is, reményük is van. Bátorság hát az ötvenhatosok, s a tűzcsiholók bártorsága mindannyiunknak, s a haza fényre derül.
2013. november 03.