Persze kicsi a bors, de erős alapon gondolkozva egy kisember is tehet nagy dolgokat, sőt, de belegondolva, inkább mindenkinek a színskála egyik színe jut csupán eszébe. A szürke. No meg szürke hétköznapok. Aztán ezen kisember a napi robotja után hazamegy, és a kis átlagos családja körében mered a képernyőre és monitorra.
Van, amikor összegyűlnek felettünk a felhők. Amikor kiborulunk. Amikor túl sokat kapunk a hátunkra. Amikor úgy érezzük, ehhez kéne még valaki válla, hogy elbírjuk. Hogy ne féljünk. Hogy valaki azt mondja, ne aggódj, nem lesz semmi baj.
Szólt hozzám az erdő. Hangja madárdal volt, lombok lágy suhogása, száraz ágak roppanása, levélágyra hulló makkok tompa koppanása. Kissé távolabb, riadt szarvascsorda néz rám. Előző esti vadászat rossz emléke még ott él bennük. Ne féljetek, én nem lövök rátok. Másra sem. Mellettem lepke, amott egy fényes páncélú bogár. Nem vagyok egyedül.
Tudják, mi az UFO? Unidentified Flying Object, tehát azonosítatlan repülő tárgy. Hát az UFO-król sokat nem tudunk, de annál több a feltételezésünk. Somogy egyes útjain viszont jól látható, de azonosítatlan emberáradat menetel. Először menekülteknek hívták őket. Csakhogy ahhoz kissé furcsák a szokásaik. Mindenekelőtt határátlépés előtt elégetik okmányaikat. Utána nem regisztrálnak. No, innen tényleg nehezen beazonosíthatóak.
Kezdek kiábrándulni a „politikai menekültekből”. Eddig sajnálattal néztem őket – a gyerekeiket ezután is –, de egyre inkább kiderül róluk az, hogy az útra keltek döntő többsége gazdasági menekült vagy a katonaság elől menekülő fiatal férfi. A hazájukat nem hajlandók megvédeni, de más országokba képesek betörni, határaikat megostromolni. Nemcsak velünk teszik ezt, hanem a görögökkel, macedónokkal, horvátokkal, szlovénokkal is.
Olvastam egy nagyon aranyos kis történetet, amin elgondolkodtam. Egy házaspárról szólt, akik eltávolodtak egymástól, sokat veszekedtek, míg végül a férj úgy döntött, hogy megmenti a házasságukat, mert szereti a feleségét. Egyetlen mondattal tette mindezt: „Mivel tehetem jobbá a napod?” Ezt a kérdést tette fel minden nap. Nem volt kedves a fogadtatás, de kitartó volt. A végére viszont az olvasó is megérthette a lényeget, legalábbis én ezen gondolkodtam el picit. Minden problémájuknak a kiinduló pontja a kommunikáció hiánya, az egymás nem ismerése volt.
Mostanában kicsit többet foglalkoztam mindenféle semmirevaló dolgokkal, és érdektelen emberekkel. Meg kell hát pihenni, úgy gondolom, és beszélni arról, ami mindig aktuális, az időjárásról. Erről lehet így is, úgy is szót ejteni. A klíma klimaxtól, a napi esik-e, fúj-e dialógusig, a lehetőségek és variációk száma végtelen.
Egy napon az öreg vadász vállára vette öreg íját és az erdőbe bandukolt. Keze már remegett, térde már megrogyott, évtizedeken át járta az erdőt. Az erdőt, ami erődje volt az élő életnek. Ismert minden új kis rekettyebokrot, ismerősként köszöntötték a part melletti füzek, sok védendő élet tekintetében látott félő tüzet.
Egy felsőbb szintre leginkább lépcsők segítségével juthatunk el. Persze vannak egyéb módszerek is, mint például a lift, de ha liften megyünk valahová, akkor nem érzékeljük a szintváltást, és az nem ugyanaz az érzés. Aztán van a mozgólépcső. Bár ezen érzékeljük a magasság változását, de nem dolgoztunk meg érte. Kötélen is felkapaszkodhatunk, vagy létrán, de ezek sokkal küzdelmesebbek, körülményesebbek és kevésbé élvezetesek, mint a lépcső. Maradjunk tehát a lépcsőnél.
Már megint sisteregnek az indulatok Magyarország és a magyar kormány körül. Hetek óta – és már sokadszorra – rasszisták vagyunk és kegyetlenek, ősbarbárok, akik a humanitásnak és emberi érzékenységnek legkisebb jelét sem mutatják a migránsok felé. Szerencsétlen menekültek rosszabb helyzetbe kerültek földünkre lépve, mint amiről elindultak, hajtogatja a nyugati sajtó és a magyar csaholó kórus.