Mostanában kicsit többet foglalkoztam mindenféle semmirevaló dolgokkal, és érdektelen emberekkel. Meg kell hát pihenni, úgy gondolom, és beszélni arról, ami mindig aktuális, az időjárásról. Erről lehet így is, úgy is szót ejteni. A klíma klimaxtól, a napi esik-e, fúj-e dialógusig, a lehetőségek és variációk száma végtelen.
Egy napon az öreg vadász vállára vette öreg íját és az erdőbe bandukolt. Keze már remegett, térde már megrogyott, évtizedeken át járta az erdőt. Az erdőt, ami erődje volt az élő életnek. Ismert minden új kis rekettyebokrot, ismerősként köszöntötték a part melletti füzek, sok védendő élet tekintetében látott félő tüzet.
Egy felsőbb szintre leginkább lépcsők segítségével juthatunk el. Persze vannak egyéb módszerek is, mint például a lift, de ha liften megyünk valahová, akkor nem érzékeljük a szintváltást, és az nem ugyanaz az érzés. Aztán van a mozgólépcső. Bár ezen érzékeljük a magasság változását, de nem dolgoztunk meg érte. Kötélen is felkapaszkodhatunk, vagy létrán, de ezek sokkal küzdelmesebbek, körülményesebbek és kevésbé élvezetesek, mint a lépcső. Maradjunk tehát a lépcsőnél.
Már megint sisteregnek az indulatok Magyarország és a magyar kormány körül. Hetek óta – és már sokadszorra – rasszisták vagyunk és kegyetlenek, ősbarbárok, akik a humanitásnak és emberi érzékenységnek legkisebb jelét sem mutatják a migránsok felé. Szerencsétlen menekültek rosszabb helyzetbe kerültek földünkre lépve, mint amiről elindultak, hajtogatja a nyugati sajtó és a magyar csaholó kórus.
Bejárta a világsajtót az a mozdony, amelyik a helyére tolta a magyar–szerb határ lezárásának utolsó darabját. A népvándorlás ezzel nálunk le fog állni. Az a néhány vakmerő, aki meg átvágja a kerítést, már bűnt fog elkövetni.
Mindegy, hány éves vagy, lehetsz csak 20, vagy akár 70, előtted az élet. Csinálhatsz bármit, mehetsz bárhová, megvalósíthatsz mindent, amit szeretnél. Semmiről nem vagy még lekésve, csak akkor, ha most megállsz.
Mai írásom apropóját a Magyar Narancs e heti címlapja adja. Ezen Orbán Viktor látható egy szögesdrót darabból kialakított Hitler bajusszal. Ezzel az úgynevezett liberális véleményalkotás eljutott az emésztőgödör legaljára.
A talányok talánya. Vajon miben kell hinnünk? Ösztöneinkben és megérzéseinkben, vagy gondolatainkban és elképzeléseinkben? Mikor mond csődöt az ösztönünk? Lehet, pont akkor, mikor "emberekkel" hoz össze a sors? Igen, van, amikor az ösztönünk azt jelzi, hogy messzire el kéne kerülni az illetőt, aztán mégsem kerüljük el. Csili vili okokat és érdekeket sorolunk fel, és persze van olyan is, mikor valóban nem tudjuk kikerülni. Az emberen feláll a szőr, ideges, szinte menekülne, de nem teheti. Mert megköti maga a társadalom, hisz mit tehetne, ha épp új főnöke az a "bizonyos személy".
Sokan rettegnek attól akár egész életükben, hogy a párjukat egyszer egy másik nő keríti hatalmába, leveszi a lábáról, és magához köti a csábítás művészetével, miközben a férfi innentől nem lát és nem hall, vakon követi azt a nőt, aki tönkretett mindent, ami eddig szép és jó volt. Aki így gondolkodik, az két kézzel tartja a láthatatlan gyeplőt, és gondolatban már minden nőt válogatott módszerekkel eltett láb alól, aki a párját valaha is fél méternél közelebb megközelítette.
