Egy mondat is elég, hogy boldoggá tegyük a párunkat
Olvastam egy nagyon aranyos kis történetet, amin elgondolkodtam. Egy házaspárról szólt, akik eltávolodtak egymástól, sokat veszekedtek, míg végül a férj úgy döntött, hogy megmenti a házasságukat, mert szereti a feleségét. Egyetlen mondattal tette mindezt: „Mivel tehetem jobbá a napod?” Ezt a kérdést tette fel minden nap. Nem volt kedves a fogadtatás, de kitartó volt. A végére viszont az olvasó is megérthette a lényeget, legalábbis én ezen gondolkodtam el picit. Minden problémájuknak a kiinduló pontja a kommunikáció hiánya, az egymás nem ismerése volt.
Hányszor hisszük azt, hogy mindent megtettünk a párunkért, és neki még sincs rá szüksége. A lelkünket is kitesszük, hogy mindent megadjunk, ami kellhet a boldogságához, és mégsem azt a kitörő örömöt kapjuk cserébe, amit várnánk. Azt gondoljuk, a legjobbat adjuk és a legtöbbet magunkból, sokszor erőnkön felül, és pont az ellenkezőjét téve, mint amit mi szeretnénk. Ilyenkor még jobban dühít, ha a párunk ezt nem értékeli, mert sokkal több energiát kell belefektetnünk abba, amit inkább kényszerből teszünk.
Persze mondhatjuk, hogy az tesz boldoggá, ami a másiknak örömöt okoz, de akkor csak a viszonzásért csináljuk és nem csupán saját boldogságunkért. Nos, ha a párunk még nem is értékeli a mi erőfeszítésünket, amit az ő boldogságáért teszünk, akkor bizony egy idő után elmegy a kedvünk és talán kicsit sértődötté is válunk, amivel végül a kapcsolatunk a „már csak azért sem” játékba fulladhat bele. Nesze neked boldogság.
Ne essünk abba a hibába, hogy nem a saját életünket éljük. Legyünk boldogok!
Hol is van ebben a bibi? A kommunikációban. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a párunknak pont arra van szüksége, amit mi gondolunk. Lehet, hogy valóban észre sem veszi, amit érte teszünk, mert neki nem arra lenne szüksége ahhoz, hogy boldoggá tegyük. Tehát mit csinálunk? Megpróbáljuk ráerőltetni a saját boldogság képletünket, amit azt hiszünk, hogy kell neki, amiről azt gondoljuk, hogy akár erőnkön felül is, de megadjuk neki. Aztán kiderül, hogy nem kell neki. Nem ez kell neki.
Valami teljesen másra vágyik, csak mi elfelejtettük megkérdezni tőle, hogy mi lenne az. Pedig ha igazán az ő boldogsága a fontos nekünk, akkor nem kéne elbeszélni egymás mellett. Akkor nem magunkból kéne kiindulnunk, hanem csupán meg kéne ismernünk a másik felünket, hogy tudjuk, mi az, amire igazán vágyik. Beszélgetnünk kéne vele, és nem csak kitalálni, hogy mire van szüksége, aztán pedig megsértődni, amikor mégsem kell neki, amire egyébként eddig sem vágyott.
Ma egy olyan világban élünk, ahogy én látom, ahol az emberek otthon nem mondják el, milyen volt a napjuk, nem beszélnek a problémáikról, és nem adnak hangot annak sem, ha valamiben változást szeretnének. De a legszörnyűbb, hogy sok olyan, több tíz éve egymás mellett élő ember van, akik nem árulják el, mit jelent számukra a boldogság. Nem merik kimondani, mire van szükségük, mert úgy gondolják, az élet nem habos torta, vannak ennél fontosabb dolgok is. Ezáltal a párok nem ismerik egymást igazán, és elkövetik azt a hibát, hogy akár egy életen át tűrnek. Tűrik a boldogtalanságot mindkét oldalról. Az is, aki adja, és az is, aki kapja. Mert egyikük sem azt az életet éli, amit legbelül érez, hogy megérdemelne.
Valamikor hallottam egy olyan válásról, ahol a feleség dühöngve vonta kérdőre a férjét, hogy ő mindent megtett, minden nap a konyhában robotolt a férjéért, pedig semmi kedve nem volt hozzá és a férj mégsem értékelte, nem volt elég kitartó hozzá. A férj válasza erre a következő volt: „De hát nekem soha nem volt szükségem arra, hogy főzz rám, én egy olyan feleségre vágytam, aki mellettem van esténként és nem a tűzhely előtt, de te ezt nem voltál képes megadni nekem.”
Na, itt jön a döbbenet, mert ez a történet – azt hiszem – mindent elmond az egymás nem ismeréséről és az abból fakadó problémáról, ami egy olyan kapcsolatnak is a végét jelentheti, ami egyébként jól is működhetne. Úgy gondolom, minden párnak naponta minimum egy órát beszélgetéssel kéne töltenie ahhoz, hogy sok év múlva már ne essünk abba a hibába, hogy nem a saját életünket éljük. Legyünk boldogok. Akarjunk boldogok lenni és boldoggá tenni. Ennyi az egész.
A számomra elgondolkodtató és aranyos történetet a LélekÁllomás facebook oldalán te is elolvashatod.
D.O. Judith – LélekÁllomás
Itt tudsz még találkozni velem: www.lelekallomas.hu és LélekÁllomás facebook oldal