Mintegy két hónapja indult el nagy vehemenciával a hangzatos „rabszolgatörvény” elleni tüntetéssorozat. A mozgalom elindítói jól találták el a vezérszlogent. Igen sokakban azt az érzést keltette, hogy milyen szörnyű, így zsákmányolják ki a magyar dolgozókat. A „kizsákmányolók” szó egyébként visszacseng a történelem 1950 körüli időszakából. No, ez most visszarímelt, állítva, hogy itt a dolgozók megnyomorítása zajlik.
Először csak azt a hírt kaptuk a neten: éjjel találtak egy női holttestet az M3-as autópályán. A gázoló nem állt meg, cserbenhagyta áldozatát. Közlekedési baleset és halál – sajnos mindennapos hír. Cserbenhagyás nem olyan gyakori, de nem is ritka. Rendőrségi nyomozási ügy. Éjjel egy magányos nő halála az autópályán sem sűrű. És szilveszter éjszakája volt.
Soha nem voltam nosztalgiázós alkat. A múlt az én fejemben egy olyan polc, ahol minden egy szinten van. Igazából nem tudom pontosan, mi mikor volt, illetve csak a dolgok egymáshoz való viszonyából tudom, hogy mi volt előbb és mi volt utóbb. Például a fiaim születése közötti időviszonylat is csupán amiatt létezik, hogy tudom, melyikük az idősebb.
A karácsony nekem mindig különleges ünnep volt. Persze tudom, mindenkinek az, ám nekem, mivel munkával töltött éveim jelentős részét az építőiparban éltem meg, ez egyfajta bónusz volt mindig. Mert legalább három hétig, de néha még hosszabb ideig is, csak az ünneppel, a családommal és magammal törődhettem.
Éveken keresztül végeztem pszichoterápiát. Hivatalosan és elhivatottan. Helyesebben elkötelezetten és emberien. Odafigyelve. Nem munka volt, bár némi fizetést kaptam érte. Az jól jött akkoriban, de értelmét mégsem az adta. Azzal a szakmával másutt jobban is lehetett keresni. A lényeg azonban sokkal inkább maga a beteg volt. Beteg? Egyszerűen egy nehézségekkel kínlódó, rászoruló ember, ki megosztotta velem búját, baját. Már ha én mint gyógyító alkalmas vagyok rá, hogy megoszthatja.
Legalább ezen a héten illene békéről, ünnepről, szeretetről írni. De nem lehet szó nélkül elmenni a pesti események mellett. Mondhatnánk, hogy semmi különleges nem történt, hisz lassan ez a normális Európában. Tüntetések vannak Franciaországtól Olaszországon át a német Chemnitzig vagy Szerbiáig, de a szomszédos Bécsben is.
„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”
J.A.
Nézem ezt a fiatal nőt, akár szépnek is mondhatnánk, de inkább nevezzük úgy, hogy megvan vonásaiban a szépség lehetősége. Azonban a benne megbúvó frusztrációk valami furcsa kontrasztot varázsolnak az arcára, valamit, ami szomorú következménye egy törekvő lélek meghasonlásának, tudat alatti beismerése annak, hogy soha nem éri el azt, amit igazán szeretne. Neki nem marad más, mint újra és újra nekifutni egy hiteles alakításnak.
Napok óta folynak a tüntetések, döntően Budapesten. Miért ne folynának? A tüntetések országunkban szabályszerűen bejelentett módon biztosítottak, s azt megfelelő szabályok teszik lehetővé, sőt rendvédelmileg biztosítják. Addig, amíg a tüntetésen a rend a tüntetés által is biztosítva van.
Rabszolgatörvény, így hívja mindenki. A lényege, hogy a törvényes túlóráztatást évi 400 órára emelnék. Azt gondolnánk, mire, ha nem erre, megmozdul az a nép, amely bármikor összeadná Izaura, vagy bármelyik másik sztár rabszolgakiváltási díját, de nem. Mondjuk, a sikeres netadó elleni tüntetéshez képest igen kevesen, és igen rövid ideig tüntettek.
Advent második vasárnapján is túl vagyunk. Biztosan ti is már javában hangolódtok az ünnepekre, és lázasan készültök a karácsonyra.