Az alkotó a hetedik napon megpihent. Jókat nyújtózkodva szemlélte művét. A Föld, rajta az élet, egy igazi csoda, s az ember is, ki e csodák uralkodójának teremtetett, majdnem tökéletes.
S lőn este, s lőn reggel, s a nyolcadik napon, az alkotó a tökéletes világ korlátozottan tökéletes uralkodójára tekintve érezte, kell még valami. A madárcsicsergésen, a tenger zúgásán túl a kozmosz énekelt. Akkor, ott, azt is tudta, ezt az embernek is hallania kell, ha nem is mindnek, de kell legyen legalább néhány, aki a sok édes, vagy véres kaland közben is képes meghallani, a kvantum ugrások közötti térben felsejlő éneket. Az éneket, mely aztán arra ösztökéli, hogy külön világot alkotva újraértelmezzen, újragondoljon, és újraalkosson mindent, majdnem ugyanúgy.