A Hernád partján ültem és nevettem
A cím láttán joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogyan kerültem oda. A választások után írtam arról, hogy az én elgondolásom szerint mi és hogyan történhetett. Ám a meglehetősen intenzív reakciók a magukat vesztesnek gondolók részéről arra késztettek, hogy további kutatásokat – nevezzük így, nagyképűen – végezzek a témában.
Az osszunk meg mindent, ami a mi igazunkat bizonyítja-típusú ismerőseim aktivitása nem csökkent. Szorgalmasan osztották a lájkvadász oldalak híreit, melyek különböző címekről, de néha teljesen ugyan olyan kinézettel, vagy csak egy sima átirányítással terjesztették a választási csalás teóriával kapcsolatban gyártott híreket, hogy közben eladhassák a körömgombát, férgeket és hasi zsírt csökkentő szereiket, illetve tovább növeljék a szódabikarbóna amúgy sem kicsi ázsióját.
Volt aztán egy magát magasabbra pozicionáló szint is, ahol egy népszerű lap fórumán mondták el lelkesen az ötleteiket a demokrácia felkent papjai. Ám a tétel rájuk is vonatkozott, mármint annak a tanulmánynak a következtetése, miszerint az igazságnak esélye sincs a hazugsággal szemben. Bár a lájkvadász oldalak hívei fényesen bizonyítják az elmélet igazát, ám egy úgymond „komolyabb” közegben végzett vizsgálódásaim is megerősítették a tényt.
Nevezett fórumon mentek a témák, és persze olyan nagyon demokratikus megnyilvánulások is, melyek szerint korlátozni kellene a szavazati jogot, egyelőre csak iskolázottságra, illetve az adófizetésre vonatkoztatva, de innen már csak egy ugrás, hogy csak a több diplomás, magas adót fizetők szavazhassanak. Ez persze a demokrácia félreértése, melynek pontosan az a lényege, hogy a szavazatok leképezik a teljes társadalmat és abból kialakul egy valamilyen eredmény. Hol ilyen, hol olyan.
Nos, a komolynak szánt hozzászólások nem igazán hatottak, ám amikor bedobtam egy valós információkból kreált álhírt, az rögtön átütötte az ingerküszöböt. A kérdésre, hogy honnan tudom, egy Hernád partján lévő kis falura, és az abban lakó Bözsi nénire hivatkoztam. Azt mondtam, Bözsi néni folyamatosan skype-ol az Amerikában élő unokájával, és ha az unoka igaz, akkor a közölt információnak is annak kell lennie. Ezen kicsit elpolemizáltam, míg végül, uram ne hagyj el, beszélgetőtársam – megérezve az iróniát – arra gondolt, a Kétfarkú Kutyapártot képviselem a fórumon.
Aztán volt még egy hozzászólásom, amelyben a polgári körök leutánzásához azt írtam, hogy:
Szerintem nem kell az Orbánt utánozni, ne körök legyenek, hanem sokszögek. A pi is sokszögekből van levezetve és általa jutunk el a körhöz, de a fideszesek ezt már biztosan nem értik, és a végtelen sokszögből még véletlenül sem asszociálnak a körre. Tehát legyenek a köztársaság végtelen sokszögei, rövidítve KÖVÉSZ, ám, hogy még jobban megtévesszük a féleszűeket, cseréljük a magas hangokat mélyre, legyen tehát KOVÁSZ, ez egyébként szimbolikus is, hiszen így a kövész kovásza foghatná össze a haladó erőket.
Még erre is érkezett komoly reakció. Ekkor döntöttem úgy, hogy befejezem a kísérletezésből kialakuló standup comedyt, és elutazom a Hernád mellé.
A címhez kölcsönzött Coelho-regényben azt kérdezi a misszionárius az aztékoktól: „Hogyan imádkoztok?” Csak egy imánk van – felelik azok. Igen, csak egy ima, mint a most gyászolóké: „Orbán takarodj.” Apropó gyászolók, nem tudom, ki találta ki azt a marhaságot, illetve kegyeletsértést, mely azokat az embertársainkat sérti, akik elvesztették valamelyik szerettüket. Ezt az érzést összemosni egy választási vereséggel több mint cinikus.
Most levezetem itt, hogy mit gondolhat egy hozzám hasonló egyszerű állampolgár különböző eredmények esetén. Mondjuk, nyer az ellenzék, és mindannyiunk szeretett Ference, alias Gyurcsány addig taktikázik, forgolódik, míg ő lesz a miniszterelnök. Kérdés, miben pendülök bizonyosan egy húron vele, hát hirtelenében három rögtön eszembe jut. Először is szeret főzni, én is. Másodszor szereti a vörös bort – ezt az őszödi beszédből tudhatjuk –, én is elkortyolok időnként egy pohárral. Harmadszor ő is bérmálkozott, én is. Mondjuk, ő többször, de hát a gazdagoknak mindenből több jut, gondolom, borból is drágábbat és többet iszik, mint én.
Nézzük Karácsonyt! Biciklivel jár, én is szeretek kerékpározni. Szemüveges, én is az vagyok. Magas, én sem vagyok alacsony.
Nézzük a mostani végeredményt! Orbán. Falusi gyerek, én is. Szereti a focit, én is. Sokat olvas, én is.
A fentiekből látszik, hogy igazából bárkivel kapcsolatban találhatunk olyan dolgokat, melyek mentén szimpatikusnak gondolhatjuk őt. Mert a politika, a politikusok részéről lehet akár racionális tevékenység is, ám az átlagember inkább csak érzések, feltűnő és eltűnő szimpátiák alapján dönt, mondjon erről amúgy bármit is.
Tegnap megvolt a második tüntetés is. Orbán ennek ellenére nem takarodik, mondjuk, nem is tud, mert még nem tette le az erre a ciklusra vonatkozó esküt. Mindegy, majd leteszi, aztán utána meglátjuk, mi lesz.
A tüntetés amúgy nagyon szimpatikus. Van, akinek ifjúkori álmát valósítja meg. Ilyen például Lendvai Ildikó, aki réges-régen egy tavaszi napon szintén tüntetni indult, aztán azt vette észre, hogy őt tüntetik ki kiváló cenzori munkájáért. Van, aki tüntet, van, aki kitüntet. Van, akit pedig kitüntetnek. Nos, Ildikó asszony megnyugodhat, kitüntetni már valószínűleg nem fogják, de ha megkérdezik tőle, meddig tüntetünk még, akkor azt fogja válaszolni, amit Márquez regényében Florentino Ariza a kapitány kérdésére:
Amíg csak élünk.